Teltek-múltak a napok. Yuuri már egész szépen haladt a szabad programja kidolgozásával, sőt, nagyjából már kész is volt.
-Rendben Yuuri, most próbáld meg az egészet egyben!-utasítottam a fiút a pálya szélén állva.
Yuuri fáradtan bólintott, majd odasiklott a pálya közepére. Mikor biztosra vettem, hogy elhelyezkedett, és készen áll az "előadásra", elindítottam a zenét. Megszólalt a zongoraszó, és ezzel párhuzamosan Yuuri is nekilátott a korcsolyázásnak. Fenségesen suhant a tükörsima jégen, az ugrásai is többé-kevésbé jók voltak. Az egyetlen dolog, ami nem tetszett, az az arca volt. Mármint imádom az arcát, nagyon édes meg minden, de most mégis olyan...kifejezéstelennek hatott...pont mint pár hete az Eros-os program gyakorlásánál. Mindenesetre, amikor végzett a fiú a korizással, boldogan tapsoltam meg. Ő egy szó nélkül odajött elém a palánkhoz, rátámaszkodott, és lehajtotta a fejét.
-Naaaa, nem volt ennyire rossz, hogy így lógasd a fejed-próbáltam lelkesíteni kevés sikerrel.-Igazából egész jó volt...csak...kéne valamit kezdened az arcoddal...olyan, mintha egy kicsit unnád az egészet...gondolj valamire, ami felvidítana...mondjuk Makkachinra! Vaaaagy...öööö-agyaltam az ötleteken-esetleg valami szép emlék? Például...egy vidám gyerekkori emlék? Esetleg...gondolj arra, amikor először vallottak neked szerelmet!-találtam meg a szerintem tökéletes emléket. Nem nagyon akartam, hogy Yuuri más emberekre gondoljon (elég önző dolog ez tőlem), de ha ez segít neki, akkor nincs más választás, erre kell gondolnia.
Azonban ahelyett, hogy megint egy helyeslő bólintást kaptam volna Yuuritől, a japán szépség legnagyobb döbbenetemre gyilkos pillantással nézett fel rám.
-Huh??!-kérdezte félelmetesen. Egyszerre fagyott meg bennem a vér, és akartam lefotózni az irtóhelyes fejét. Mivel ebben a pillanatban (is) irtóhelyes volt.
Még egy pár pillanatig így nézett rám, majd egy másodperc alatt visszaváltott az alapértelmezett "Cuki Yuuri" módjába, és riadtan kezdett el szabadkozni.
-J-Jézus é-én nem akartam v-vagyis n-nem is t-tudom...!!!-hebegte kétségbeesetten.-N-Nagyon sajnálom...-suttogta bűntudatosan.
-Ugyan, rá se ránts! Nem történt semmi!-nyugtattam meg a lehető legszélesebb mosolyom kíséretében, miközben a hatás kedvéért elkezdtem legyezni is a kezeimmel.
Viszont Yuurin nem látszott, hogy sikerült volna megnyugtatnom. Könnytől csillogó szemekkel lépett le a jégről, és indult meg az öltözők felé. Szomorúan álltam egyhelyben, miközben a gondolataimba merültem.
"Vajon megbántottam az ötletemmel? Pedig tényleg csak segíteni akartam...eszem ágában sem volt rosszat tenni neki..."
Pár perces elmélkedés után észbe kaptam, és Yuuri után eredtem az öltözők felé. Amikor meglátott, lesütötte a szemeit, és megpróbált kiosonni mellettem.
-Yuuri! Van kedved elmenni sétálni Makkachinnal?-tettem fel a kérdést vidáman.
-K-Kihagynám...-motyogta a fiú at orra alatt, és gyors léptekkel kiviharzott az öltözőből.
Csalódottan néztem utána.
Mivel rajtam eleve utcai cipő volt, a táskám felkapása után már meg is indultam Yuuri után. Kiléptem a szabadba, majd miután megszokta a szemem a vakító napsütést, körülnéztem. A fiút azonban nem láttam.
-Ilyen gyors lett volna...?-motyogtam magamban, majd sietve elindultam a hazafelé vezető úton. Szinte már futottam, mégsem értem be Yuurit. Még csak nem is láttam.
Amikor hazaértem, nyugtalanul néztem a polcot, ahol a cipőket tároljuk. Yuurié ugyanis nem volt ott.
-Ha az öcsém cipőjét keresed,-szólított meg Mari a szokásos monoton, mégis kedvesnek ható hangján-nincs itt. Ugyanis még nem ért haza.
-O-Ohh...értem...-motyogtam egykedvűen.
-Hogy-hogy nem együtt jöttetek haza?-tette fel a kérdést, amitől rettegtem.
-Nem tudom...hamarabb indult el, mint én, és mégis...fogalmam sincs, hol lehet...-vallottam be csalódottan.
-Akkor biztos csak elment kocogni. Pedig igazán elmosogathatott volna helyettem-sóhajtott Mari, majd visszament a konyhába.
Felballagtam a szobámba, majd azzal a lendülettel ráborultam az ágyamra. Alig csináltam valamit a mai nap, mégis hullafáradt voltam. Vagy lehet, hogy inkább szimplán csak szomorú. Nem akartam megbántani Yuuri, és mégis sikerült.
"Mi van, ha tényleg megharagudott rám?"
"Mi van, ha nem fog megbocsátani?"
"Mi van, ha soha többé nem szól hozzám?"
"Mi van, ha...
...mi van, ha visszaküld Oroszországba...?"
Az utolsó gondolatomtól kirázott a hideg. Belefúrtam a párnámba a fejem, és belemarkoltam a huzatba. Makkachin aggódva kocogott mellém, majd jószándékúan elkezdte nyalogatni a hajam. Vagy jó negyedórán át tartottam a fejemet a párnámba temetve, és egyáltalán nem mozdultam. Nem is tudtam volna, ugyanis hű kutyám "vigasztalás" reményében ráfeküdt a hátamra.
Egyszer csak meghallottuk a bejárati ajtó nyitódását. Egyszerre kaptuk fel a fejünket. Makkachin lepattant a hátamról, és a lépcsők felé bámult, ahonnan jött a hang. Pár pillanatnyi csönd után elkezdett nyikorogni a lépcső. Az uszkárom és én egyszerre néztünk össze, mintha megjegyeznénk egymásnak, hogy ez biztosan Yuuri lesz. Felpattantam, majd a kutyával együtt kiviharzottunk a szobából. A lépcsőnél egyszerre álltunk meg, majd boldogan felcsillant a szemem, ugyanis tényleg Yuuri volt az, aki jött fölfelé.
A fiú a nagy trappolásra lassan felpillantott ránk, majd amikor találkozott a szemünk, újra a földet kezdte el lesni.
"Ennyire mérges lenne rám...?"
Egy szó nélkül próbált meg elosonni mellettem, azonban én nem hagytam.
-Yuuri! Van ked-
-Nem-mondta hidegen.
Rengetegszer szóltak már hozzám hidegen az emberek, de nem emlékszem, hogy valaha is ilyen rosszul esett volna ez nekem. Mintha felpofoztak volna.
Mire feleszméltem a sokkból, Yuuri szobájának ajtaja már be is csapódott. Csalódottam pillantottam le Makkachinra. Vagyis csak próbáltam. De nem volt ott. Biztosan bement Yuuri szobájába...
Szinte már a sírás kerülgetett, amikor visszakullogtam én is a saját szobámba. Kezembe kaptam a telefont, és beszámoltam Chris-nek a dolgokról. Meghallgatott, ám tanáccsal nem tudott szolgálni sajnos...De nem hibáztatom emiatt. Nekem sincs lövésem, mit kéne csinálnom.
-Talán ha megnéznéd a bankettes képeket, attól jobb kedvre derülnél-javasolta Chris a telefonba.
-Talán...-suttogtam elhaló hangon-Köszönöm.
Majd letettem.
Beléptem a galériámba, majd felkutattam az említett képeket. Valamilyen oknál fogva, minél tovább néztem őket, annál szomorúbb lettem.
-Buta Chris, ez egyáltalán nem segít-nevettem fel keserűen, majd lekapcsoltam a mobilomat, és ledőltem az ágyra. Pár perces elmélkedés után sikerült elaludnom, pedig még eléggé korán volt.
Másnap reggel kipattantam az ágyból, és határozott léptekkel odasiettem Yuuri szobájához. Pár pillanatig csak álltam ott. Nem tudtam, ébren van-e már.
-Meghalok a bűntudattól...-sóhajtott fel Yuuri az ajtó túloldaláról.
Ebben a pillanatban megembereltem magam, majd kivágtam az ajtót. Yuuri az ágyán ült, a takarója a fején volt, és a "betörésem" láttán elég meglepettnek tűnt.
-Yuuri~!-csilingeltem neki vidám hangon, a lehető legvidámabbon.
A fiú válasz helyett csak riadtan pislogott rám. A kínos csend elkerülése érdekében rögtön folytattam is a "beszédet".
-Menjünk le az óceánpartra!
