Reggel, ahogy az várható volt, hullafáradtan keltem. Az éjszaka alatt a fejemben cikázó milliónyi gondolat, a szomorúság és a kétségbeesés nem hagyott aludni, bármennyire is vágytam rá. Így hát hunyorogva ültem fel ágyamban, és hosszasan bambultam magam elé.
"Miért így alakulnak a dolgok?"
Mint azt már említettem, egész éjszaka a történteken elmélkedtem, mégsem sikerült sem megértenem Yuuri eme kegyetlen döntését, sem pedig kitalálnom valamiféle megoldást.
"Teljesen reménytelen..."-futott át a gondolat az agyamon, mire beletúrtam a hajamba, élesen beszívva a szoba hűvöskés levegőjét. Mielőtt a szememben gyülekező könnyek bármelyike is lehullhatott volna, a mellettem lévő ágyon felült Yuuri.
Riadtan szedtem ki kezemet a hajamból, és a fiú felé fordultam, aki komótosan dörgölte a halványlila karikákkal "díszített" szemeit, majd némi matatás után az éjjeliszekrényén megtalálta szemüvegét, és feltette. Mikor már kiélesedett előtte a világ, lopva rámnézett.
-Jó reggelt...-motyogta lesütve szemeit az ölében tartott kezére. Meg sem várta, hogy visszaköszönjek neki, hanem felállt, és kisietett a fürdőbe, becsukva maga mögött az ajtót.
-N-Neked is...-mondtam elcsukló hangon, amikor már hallottam a zuhany csobogó hangját.
"Lehetne ennél is rosszabb...?"-gondoltam elszoruló torokkal.
Ezután én is megmosakodtam, felöltöztünk, és elhagytuk a hotelt, a jégpálya felé véve az irányt. Vagy az idegességtől, vagy a tegnap történtek miatt, de Yuuri egyszer sem szólt hozzám, ami csak tovább rontotta az amúgy sem túl rózsás hangulatomat.
Miután megérkeztünk, és a fiú átöltözött, kínos csöndben ácsorogtunk egymás mellett egy eldugott kis helyen, mivel Yuuri jobban érzi magát versenyek előtt, ha nem veszik őt körül újságírók és rajongók (mert mostmár azok is vannak szép számban), én pedig állapotomra való tekintettel senkivel nem szerettem volna találkozni. Így hát némán álldogálva hallgattam a bemondóban közvetített versenyt, miközben éreztem, hogy Yuuri engem figyel.
"Vajon mi járhat a fejében?"
Kezdtem kellemetlenül érezni magam, mire a hangszóróban megállt a zene, és a bemondó hangját hallottam meg:
-Következő versenyző Katsuki Yuuri, Japánt képviselve!
A közönség felzúgott, tanítványommal pedig összenéztünk. Azonban olyan rideg volt a tekintete, hogy pár pillanatnál tovább nem is bírtam állni. Anélkül, hogy bármit is szólt volna, Yuuri megindult a pálya felé, én pedig csendben követtem. Mikor rálépett a jégre, megfodrult, és két kezével megmarkolta a palánkot. Nagyot sóhajtva hajtotta le a fejét. Már jó ideje rájöttem, hogy nincs beszélgetős kedvében, azonban a palánkot szorongató, enyhén remegő kezét nézve muszájnak éreztem mondani neki valami bátorítást.
-Nyugalom...Meg tudod nyerni az aranyat...Csak hinned kell magadban...-mondtam halkan, meglapogatva a fiú kezét.
"Nem baj, ha nem válaszolsz, csak kérlek, fogadd meg, amit mondtam!"
-Viktor...-motyogta Yuuri, mire meglepetten kaptam fel a fejemet-...nem kell játszanod itt a mintaedzőt...Ez az utolsó szereplésem a jégen, mosolyogni szeretnék közben...-suttogta, miközben lassan megfogta a kezemet, amitől szerintem egy picit enyhült a mellkasomban zsibbasztó fájdalom.
"Az utolsó szereplése..."-gondoltam, miközben elszorult a torkom.
"Tehát tényleg nem gondolta meg magát..."
