Ez a tengerpartos eset már vagy egy hónapja történt. Mostmár nyár van, és Yuurivel a Grand Prix-re "gyúrunk" ezerrel. A két programot már kitökéletesítettük, a lépések is hibátlanok. Yuuri megkért, hogy tanítsam meg neki az összes ugrást, amit tudok.
Most éppen itt vagyunk a jégen. Félholtan csoszogtam oda a palánkhoz, majd ráborultam. Alig bírtam magam megtartani, és a légzésemet sem tudtam normalizálni. Mintha 3x lefutottam volna a maratont egyhuzamban.
Éppen próbáltam nem elájulni, amikor Yuuri odasiklott mellém, és illedelmesen megkérdezte:
-Megpróbálhatnánk újra?
"Hogy...mi??!"
Hitetlenkedve pillantottam fel a fiúra. Velem ellentétben ő nem akart összeesni, nem remegtek a lábai a fáradtságtól, és nem lihegett úgy, mint valami haldokló állat. Kíváncsian nézett le rám, nem tudta, miért nézek rá úgy, mint valami szellemre.
-J-Jesszus, m-már vagy....ezer...szer...m-megcsinál...tuk...-próbáltam kinyögni pihegve.
Yuuri ennek hallatán édesen felkacagott (ami mellesleg öntött belém egy pici életerőt).
-Csak tizenháromszor.
"Csak"...
-Tudod, Yuuri...-kezdtem el kiszedni a havat a korimból.-egy ideje gondolkozok már ezen...és szerintem neked emberfeletti állóképességed van...
Ez a gondolat egyébként a banketten ütött először szöget a fejemben. Wow, milyen nosztalgikus így visszagondolni...
-N-Na igen...bárcsak ezen kívül is lenne más tehetségem-mondta zavartan Yuuri.
-Miről beszélsz? Kiváló a ritmusérzéked, a lépéssorozataidról nem is beszélve, egyáltalán nincs semmilyen sérülésed sem, és még fiatal is va-
Itt elakadtam, ugyanis egy apró bökést éreztem a fejemen. Nem kellett felnéznem, hogy tudjam, Yuuri volt az. Csak úgy...random belebökött a hajamba...
Pár pillanatnyi dermedtség után feleszmélt a fiú, és elkapta a kezét.
-J-Jézusom! Elnézést! É-Én nem...!-mentegetőzött kétségbeesetten.
Tudatomon kívül, de felnyúltam a "megszentelt" pontra a fejemen, és a lehető leggyengédebben megérintettem azt, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne.
"Miért értintett meg?"
Ez az egy kérdés cikázott a fejemben. Száz meg száz gondolat futott át az agyamon. Éreztem, ahogy elpirulok.
-Ennyire vékonyodik...?-suttogtam halkan. Viszont nem hittem, hogy tényleg ez lenne az oka.
Yuuri összerezzent, majd össze-vissza legyezve a kezeivel újra nekilátott a mentegetőzésnek.
-N-Nem!!! Dehogyis!!!
Olyan édes volt. Mindig az, amikor össze van zavarodva, vagy esetleg meg van ijedve. Hogy tovább húzzam az agyát, drámaian sóhajtottam, majd leereszkedtem, és lefeküdtem a hűvös jégre.
-Hjajjj, meg fogok halni szerintem...-susogtam.
Szegény Yuuri, nem akartam szívatni vagy ilyesmi, de egyszerűen imádom reakcióit. A fiú letérdelt elém, és mintha imádkozna, elkezdett nekem könyörögni.
-Viktor! Kérlek! Soha többet nem fogok ilyet csinálni, csak kelj fel könyörgöm!-kérlelt imádnivalóan a fiú, miközben gyengéden megfogta a vállamat, és óvatosan megrázta.
