Másnap reggel arra ébredtem, hogy Yakov üvöltözik, mivel már 3 perce fel kellett volna kelnem. Komótosan kiballagtam a fürdőbe, elrendeztem magam, felöltöztem, összepakoltam a cuccaimat, és elhagytam a szobámat. Megvártam, hogy Yakov és a tanítványom, Yuri is elkészüljön, majd közösen lementük a recepcióra leadni a kulcsainkat.
Útközben Yurinak magyaráztam, hogy mit javíthatna a technikáján, de szokás szerint most sem érdekelte a véleményem. Pedig az edzője vagyok, bízhatna a tanácsaimban...
Miközben Yakov egy kicsivel erősebb hangnemben oktatta ki Yurit, hogy lehetne tisztelettudóbb, és egy kicsit kevésbbé önfejű, úgy éreztem, mintha valaki figyelne. Valami érthetetlen oknál fogva mindig megérzem, ha valaki engem néz. Lassan, alig észrevehetően körülnéztem, és szemeim egy másik szempárral találkoztak. Egyből felismertem a tulajdonosukat.
Yuuri volt az.
A felfedezés, hogy Yuuri engem figyel, egyből mosolyt csalt az arcomra. Boldogan feléfordultam, és megszólítottam.
-Egy közös fotó?
Nagy meglepetésemre nem mosolygott vissza rám, sőt, összezavartnak tűnt. Valamit akartam még mondani neki bátorításképpen, hátha csak fél válaszolni.
-Nyugodtan-mondtam, és ha lehet, még szélesebb mosolyt varázsoltam az arcomra.
Yuuri viszont csak mégjobban megijedt, arca paprikavörös lett és még mindig nem válaszolt. Pár pillanattal később sarkonfordult, és elment.
Rengeteg érzelem kavargott bennem. Csodálkozás, kétségbeesés, csalódottság és...
...szomorúság.
Miért viselkedik így? Miért nem szólt hozzám? Miért nem akart velem egy közös képet? Miért ment csak úgy el? Miért van az, hogy amikor már feléledt bennem egy pici remény, hogy talán mégis szeret, ez történik?
Ezek a kérdések jártak a fejemben. Viszont nem kellett hozzá sok idő, hogy kitaláljam a választ. Az összes kérdésre.
"Mert Katsuki Yuuri nem szeret. És soha nem is fog."
