Egy pillanatra...minden tökéletes volt...
Itt voltunk Moszkvában, az Orosz Kupán. Yuuri csodálatosan teljesített, a hibátlan programjával sikerült második helyen végeznie. Végre viszont láthattam Yuriot és azt is, hogy nélkülem is jól megy a sora. Így legalább nincs akkora lelkiismeret-furdalásom. Éppen elégedetten sétáltam Yuurit átkarolva a kijárat felé, amikor a fiú telefonja rezegni kezdett.
-Ohh, a nővérem az...-állt meg a japán szépség, és fogadta a hívást.-Igen?-szólt bele boldogan.
Mari a vonal túlsó oldalán japánul beszélt, így nem sokat értettem belőle, viszont Yuuri arca fokozatosan sápadt el, és a mosoly is lehervadt róla. Ugyan nem tudtam, miről van szó, de a rémült fiú láttán az én arcomból is kifutott a vér.
-R-Rendben...h-hello...-hebegte Yuuri, majd letette a telót, és rám nézett hatalmas, riadt szemekkel. Közelebb lépett, és a vállaimra tette a kezét.-Vissza kell menned Japánba!
-Hm? Már miért kéne...? Yuuri, baj van?-néztem rá összezavartan.
-Makkachin...! M-Makkachin...-próbálta visszatartani a sírást-...lehet meg fog halni.
Amint ezt kimondta, egy pillanatra mintha mintha megállt volna az idő. Nem tudtam mit reagálni. Abban sem voltam biztos, hogy jól hallottam.
"Makkachin...Ugye csak álmodok...? Ez nem lehet igaz...ez nem lehet a valóság...Könyörgöm mondd, hogy ez csak egy rossz álom...!"
Hirtelen erőt vettem magamon, és megráztam a fejem.
-Nem megyek. Itt kell maradnom veled. Az edződ vagyok-jelentettem ki a lehető leghatározotabban, ám a hangom elég hallhatóan remegett.
-Dehogy maradsz itt! Visszamész Japánba!-emelte meg szintén remegő hangját Yuuri.
-De-kezdtem neki, ám a fiú a számra tapasztotta tenyerét, és határozottan a szemembe nézett.
-Ha kell, a saját két kezemmel cipellek fel a gépre, de akkor is visszamész...!-suttogta ellentmondást nem tűrően.
Megadóan bólintottam, mire elengedett, én pedig kétségbeesetten néztem körbe. A könnyektől ugyan homályosan láttam, viszont így is sikerült kiszúrnom Yakovot, és hirtelen ötlettől vezérelve odasiettem hozzá.
-Yakov, tudnál lenni Yuuri edzője? Csupán egy napra!-szinte már könyörögtem neki.
Régi mentorom végül elvállalta a plusz munkát, én pedig sietve kiloholtam a reptérre, csak a telóm, a pénztárcám, és Yuuri társaságaban. Még az utolsó pillanatban sikerült jegyet vennem egy gépre, ami éppen akkor indult. Yuuri felé fordultam, és a tőlem telhető legszorosabban átöleltem.
-Yuuri...-fúrtam bele az arcom a fiú puha sáljába-Sajnálom, hogy el kell mennem. Viszont...ha csak lélekben is, de mindig itt leszek veled. Ezt soha ne felejtsd el.
-Mhmm-hümmögte a fiú, majd lassan elváltunk egymástól.-Feltétlen írj, oké?-kérdezte remegő hangon.
-Mindenképp fogok.
Azzal elindultam a beszállóhely felé, Yuuri pedig a kijárat felé. Felültem a gépre, és miután kényelmesen elhelyezkedtem, a negatív gondolataim hatalmukba kerítettek.
"Hogy történhetett meg ez? Az előző pillanatban még minden tökéletes volt...Most meg...a kutyám életveszélyben van, Yuuritől pedig most leszek először külön...mármint azóta, hogy az edzője lettem...Ki fogom ezt egyáltalán bírni??!"
A másik dolog, ami bosszantott az volt, hogy Yuuri minden további nélkül visszaküldött Japánba. Ő tényleg ilyen könnyen kibírja nélkülem? Meg se fordult a fejében, hogy esetleg vele maradjak?
-Inkább aludnom kéne-motyogtam bánatosan, majd előhalásztam a zsebemből a fülhallgatómat és a telómat, kikerestem egy hangulatomhoz illő depressziós számot, és a negatív gondolataimat félretéve mély álomba zuhantam.
