Miután megérkeztem reggelre Japánba, Yuuri nővére már a reptéren várt. Mikor észrevett, odasietett hozzám, és nagy meglepetésemre megölelt.
-Viktor, úgy sajnálom!-mondta elcsukló hangon.
-Ugyan, ne kérj bocsánatot...Nem te tehetsz róla...-próbáltam megnyugtatni a lányt.
Szótlanul sétáltunk el a közelben lévő állatorvoshoz. Az egyetlen párbeszéd az az volt, hogy Mari nagyvonalakban elmagyarázta, hogy történt a dolog: Makkachin éppen a lopott manjū-ket eszegette, amikor is az egyik megakadt a torkán.
-Nem is ő lenne...-erőltettem egy mosolyt az arcomra, holott az idegességtől már szinte szédültem.
Az állatorvoshoz belépve azonnal a recepcióhoz siettem.
-Elné-kezdtem bele, ám a hölgy félbeszakított.
-Ön-itt rápillantott a számítógépére-a Makkachin nevű uszkár gazdája, nem?
-De!-vágtam rá idegesen.
-Rendben...A műtét még nem ért véget, addig arra kérem, üljön le valahova, és ott várjon.
"Műtét...?"
A szó hallatán megsemmisülve roskadtam le a hozzám legközelebb eső székre, arcomat a kezembe temetve. És vártam. A falióra monoton ketyegésén kívül mást szinte egyáltalán nem hallottam az elkövetkező háromnegyed órában. Tudtam, hogy Mari mellettem ül, és szinte éreztem, ahogy aggódó tekintetével engem pásztáz. Legszívesebben megmondtam volna neki, hogy jól vagyok, és hogy nem kell félnie, minden rendben lesz, ám nem volt erőm felemelni a fejem, se megszólalni. Csak ültem ott mozdulatlanul. És tehetetlenül.
Egyszer csak a néma csendet megzavarta a rendelő ajtajának kinyílása. Fénysebességgel pattantam fel a helyemről, majd egy pillanatra megtorpantam. Az igaz, hogy mostmár vége volt a műtétnek, de azt viszont nem tudtam, hogy hogyan ért véget. Kérdőn néztem az ajtóban álló orvosra, aki nagy macerával levette a maszkját, majd megszólalt:
-Fáradjon be.
Nem kellett kétszer mondania, már tűztem is be a rendelőbe. Talán életemben nem voltam még ennyire ideges. Még versenyeken sem. Mondjuk ott nem volt ekkora a tét. Amikor beléptem a terembe, az én hőn szeretett Makkachinomat az asztalon feküdve láttam. Szemei bágyadtan pislogtak, nyelve kókadtan lógott ki a szájából. Mikor észrevett, egy reménytelen próbálkozást tett farka megcsóválására, de hamar fel is adta.
-Az altatótól még egy kicsit el van kábulva, de ez két-három órán belül ki fog ürülni a szervezetéből. Sok alvást és kevesebb manjū-t ajánlanék neki-mondta a doktor mosolyogva.
Éreztem, ahogy a boldogságtól gombóc gyűlik a torkomban, ezért csak egy bólintást adtam válaszként a hölgynek, aki megmentette Makkachin életét. Könnyektől fátyolos szemmel léptem oda kutyámhoz, majd belefúrtam arcomat a puha bundába egyrészt azért, mert újra érezni akartam Makkachin finom mandulaillatát, másrészt pedig el akartam rejteni könnyeimet az orvos elől.
Marival már sokkal jobb hangulatban ballagtunk hazafelé. Mikor megérkeztünk, Yuuri szülei és Minako már idegesen vártak minket, majd amikor meglátták Makkachint a kezemben, ujjongva gyűltek körénk, a bolyhos ebet gyömöszölgetve, aki az altató hatása miatt nem tudott ellenkezni. Bár ahogy őt ismerem, szerintem nem is nagyon akart volna.
-Ennek örömére csinálok is egy kis katsudont!-jelentette ki Hiroko, és már el is viharzott a konyhába. Én felvittem Makkachint a kosarába, hadd pihenjen, majd újra lementem a többiekhez.
