Hát....mit ne mondjak....egy siralmas helyzet közepén állok, oldalamon egy kialvatlan és rémideges japán fiúval. Ugyan betuszkoltam őt az ágyába egy jó másfél órája, viszont aludni szerintem egy percet sem aludt. Kínos csöndben sétáltunk vissza a jégpályára.
-Y-Yuuri, talán innod kéne egy kis vizet...-javasoltam a lehető legkedvesebb hangomon, és a fiú kezébe nyomtam egy ásványvizes palackot, amit ő egy szó nélkül el is fogadott, majd felbontotta. Vagyis...csak próbálta.
-Huh...? Nem nyílik...M-Miért nem...?-motyogta magában remegő hangon.
Őszintén szólva, ettől a jelenettől még én is kétségbeestem. Ha Yuurinek nincs ereje kibontani egy sima palackot sem, akkor hogy akar versenyezni? Hogy fog versenyezni? Vettem egy nagy levegőt, hihető mosolyt varázsoltam az arcomra, hogy Yuurit ne nyugtalanítsa el mégjobban az én idegességem, majd kikaptam a fiú kezéből a palackot.
-Ugyan! Egy vizespalack még nem a világ vége, nem kell emiatt aggódnod!-azzal kibontottam a szóbanforgó tárgyat, és úriember módjára odanyújtottam szerelmemnek-Parancsolj~
Yuuritől egy eszméletlenül édes mosolyt kaptam köszönet gyanánt, amitől ha csak egy pillanatra is, de elszállt az idegességem. Miközben a fiú ivott, én tovább járattam az agyam valami elfogadható megoldás után kutatva.
Huh, szóval:
Cél: Yuuri boldog legyen.
Hogy lehet az: Ha megnyeri a versenyt.
Hogy nyerheti meg a versenyt: Ha nem ront el semmit, és nem esik el.
Hogy nem fog elesni: Ha nem görcsöl rá.
Igazából ez eddig is elég nyilvánvaló volt...Az igazi dolog az, hogy hogyan tudnám Yuurit megnyugtatni? Ekkor hirtelen ötlettől vezérelve megszólaltam:
-Megtiltom, hogy a bemelegítésen ugrálj.
A még mindig ivó fiú köhécselve vette el a szájától a palackot.
-Hogy m-mi?!-kérdezett vissza hüledezve.
-Az edződ utasít rá, Yuuri-jelentettem ki hűvösen.
Nem tudom, hogy ez helyes döntés volt-e részemről, de a teóriám szerint ha Yuuri az ugrásokat is gyakorolná a bemelegítésen, akkor ha elesne, az mégtöbbet venne el az amúgy is kevés önbizalmából. Attól meg értelem szerűen még idegesebb lenne.
Miközben ezen elmélkedtem, a hangosbemondó bemelegíteni hívta a versenyzőket a pályára. Tanítványom felé fordultam bátoríóan mosolyogva.
-Egy kalappal! És ne izgulj, nem élet-halálra megy a dolog. Viszont emlékezz: csak semmi ugrándozás!-nevettem fel szórakozottan, miközben a fiú egyik ébenfekete tincsét tűrtem el a homloka elől.
Még így fél év után sem tudok betelni a szépségével...
Mire észbekaptam, a hullasápadt, félálomban lévő tanítványom már a pálya csillogó jegét koptatta korijával. A többi versenyző nagyban gyakorolta az ugrásokat, és Yuuri kétségbeesetten nézte őket, majd kérdőn fordult felém, amolyan "Biztos, hogy nem szabad?" fejjel, amire válaszképp egy határozott fejrázást adtam. A fiú egy ideig vacillált, majd hátatfordított nekem, és elkezdtett felgyorsulni. Rosszatsejtve haraptam az ajkamba, és összeráncoltam a szemöldökömet.
A következő pillanatban Yuuri már elrugaszkodott a jégről, és a levegőbe emelkedett. A szívem a torkomban dobogott. Ha ez most sikerül neki, akkor az nagyot fog dobni a hangulatán, nem lesz ennyire ideges. Ugyanakkor ha elhibázza....ha elhibázza, akkor...
*puff*
A közönség fájdalmasan szisszent fel, én pedig sajnálkozva sütöttem le a szememet.
"Mi lesz így ebből..."
A bemelegítés után Yuuri élettelen tekintettel jött le a pályáról.
-N-Ne aggódj! Ez még csak a bemelegítés volt! Majd élesben biztos jobb lesz!-próbáltam lelket önteni a fiúba, aki mellettem elsétálva roskadt le egy székre, és kezébe temette az arcát. A látványtól gombóc lett a torkomban, és már éppen le akartam hozzá guggolni, hogy megvigasztaljam, amikor egy fényképezőgép kattanását hallottam meg a hátam mögül. Elkerekedett szemekkel fordultam a hang irányába, és egy apró termetú, szemüveges hölgyet láttam magam előtt, kezében egy kamerával. Egy szó nélkül pattantam fel, majd megragadva Yuuri jéghideg csuklóját megindultam a lépcsők felé, magam után vonszolva a fiút, aki egyáltalán nem ellenkezett...Közben egy pillanatra megfordultam, és egy gyilkos pillantást adtam a paparazzi néninek.
Lementünk a parkolóba, ahol nem volt zaj, és ami mégfontosabb, emberek sem, így Yuuri nyugodtan tudott gyakorolni egy picit. Én addig az oszlopra szerelt tévén néztem az éppen folyó versenyt. Egy idő után viszont Yuuri is odaállt mellém, és remegő ajkakkal figyelte, ahogy versenytársai megugorják a tripla, vagy éppen négyszeres ugrásokat.
Szinte reflexből rátapasztottam a kezeimet a fiú füleire, és eléálltam, hogy ne lássa a tévét. Yuuri könnytől csillogó szemekkel meredt rám, amitől nekem is sírni támadt kedvem.
"Mitől ilyen ideges? Ez csak egy verseny...Ráadásul tegnap első helyezést ért el...akkor sem izgult ennyire. Hogy tudnám megnyugtatni?"
Észre sem vettem, de már hosszú percek óta csak ott álltunk Yuurivel, mozdulatlanul. A csendet végül ő törte meg:
-V-Viktor...menjünk...mindjárt...m-mindjárt én jövök...-motyogta remegő hangon,majd leemelte a kezem a füleiről, és elindult a lépcső felé.
"Nem szabad így elengednem versenyezni...Valamit mondanom kéne...Muszáj valamit mondanom...!"
És akkor hoztam meg életem legszörnyűbb, legostobább, legmeggondolatlanabb és legrosszabb döntését.
-Yuuri...-mondtam hidegen, majd belenéztem azokba a fenséges barna szemekbe-ha elrontod a szabad programodat, és nem leszel dobogós, akkor a felelősséget vállava nem leszek többé az edződ...
Amint kimondtam ezeket a szavakat, meg is bántam őket.
"Mégis mire volt ez jó? Mit fog ez segíteni a helyzeten? Mire számítottam?"
Yuuri pár másodpercig csak dermedten meredt rám. Arcán az idegességet felváltotta a színtiszta rémület, az ajkai is befejezték a remegést. Mintha....lefagyott volna. Végül a földre szegezte tekintetét, és pár kövér könnycsepp folyt végig sápadt arcán, amik aztán a parkoló aszfaltján landoltak.
