-Katsuki versenyző! Szabad egy interjúra?-jött oda hozzánk egy kisebb csoport újságíró.
Pár hét kemény edzés (és persze némi pihenés) után most újra itt vagyunk egy verseny "küszöbénél", Kínában.
-Természetesen-egyezett bele Yuuri az interjúba, majd a riporterek ennek hallatán egy pillanat alatt körésereglettek. Közelebb húzódtam a fiúhoz, hogy a körénkgyűlt embertömeg nehogy elsodorjon minket egymástól. Nem mintha annyian lettek volna, de akkor sem akartam a véletlenre bízni...
Amíg az újságírók a szokásos sablonkérdéseket tették fel a japán tehetségnek, én unottan álltam egyik lábamról a másikra, néha-néha megcsavargatva a hajtincseimet. Mit ne mondjak, eszméletlenül unatkoztam. Hirtelen éreztem, ahogy valaki oldalbakönyököl finoman. Biztos voltam benne, hogy Yuuri volt, ezért kíváncsian fordultam felé.
-Hm?-hümmögtem halkan a riporterekre való tekintettel.
-Úgy viselkedsz, mint egy óvodás!-hordott le a fiú halkan.
-De ez uncsi...
-Bírd ki! Maholnap 28 éves le-
-Menjünk étterembe!-jelentettem ki mostmár hangosan, ügyet sem vetve az éppen folyó interjúra.
-Elmegyünk csak kérlek, maradj nyugton még egy kicsit...
-Köcce!-kacsintottam a fiúra, majd azzal a lendülettel meg is fordultam, mivel a szemem sarkából kiszúrtam egy ismerős arcot. És akit a szemem előtt láttam, nem volt más, mint...
...Yakov.
"Utoljára akkor láttam őt, amikor..."
"Vajon mérges rám?"
Hogy választ találjak kérdésemre, elővettem a létező legkedvesebb hangomat, és megszólítottam "exedzőmet".
-Yakov! Hali~! Ezer éve nem láttalak! Jó újra látni!-üdvözöltem kedvesen, ám választ nem kaptam, ezért tovább próbálkoztam.-Jössz velünk étterembe? Hahó, miért nem figyelsz rám--
Elakadtam, mivel Yakov egy hűvös pillantással kísérve felémfordult.
-Idefigyelj, Viktor. Hányingerem van a kis "edzősdizésedtől". Legközelebb csak akkor szólj hozzám, amikor végre abbahagytad ezt a hülyéskedést, és visszatértél a versenyzéshez-mondta, majd sarkonfordult, és elment.
Döbbenten néztem utána.
"Akkor most ő...megutált...?"
Ettől a gondolattól elszorult a torkom. Szomorúan sütöttem le a szemeimet, amikben apró könnyek gyűltek. Gyorsan a tetőt kezdtem el kémlelni, hogy az undok kis cseppek valahogy eltűnjenek a szemeimből. Összeszorítottam a fogaimat, és hogy Yuuri ne lásson ilyen meggyötört formában, egy hihető álmosollyal fordultam vissza hozzá.
-Megyünk?-kérdeztem "vidáman".
Yuuri egy ideig vacillált, majd óvatosan bólintott. Odamentem hozzá, és gondolkodás nélkül átkaroltam, amit látszólag nem is bánt.
-V-Viktor...-szólított meg halkan.
-Hm?-néztem rá mosolyogva.
-Valami baj történt...?
-Mikor?-lepődtem meg.
-Amikor Yakovval beszéltél...
"Honnan tudja a nevét?"
"Ja...biztos azért tudja, mert a rajongóm...de most nem ez a lényeg!"
-Ugyaaaan dehoogy!!-tagadtam nevetve.
Ekkor a fiú egy pillanat alatt kibújt a karom alól, majd hatalmas döbbenetemre a falhoz nyomott. Tágranyílt szemekkel bámultam az arcomtól csupán pár centire csillogó őzbarna szempárt, ami gyanakodva méregette az enyémet.
"Tudja, hogy nem mondtam igazat."
Yuuri, hogy tovább fokozza a számomra amúgy is észveszejtő szituációt, a mellkasomra tette kezeit, homlokát pedig a vállamra támaszotta.
-Miért nem mondod el...?-motyogta szomorúan, majd megfordult, és elment. Fogalmam sincs, hova...
Még percekkel a történtek után is eszeveszettül kalapált a szívem, és azt sem tudtam, hol vagyok. A bőröm minden egyes pontja, ahol Yuuri hozzámért, égett. A kezeim remegtek, a gyomrom pedig kavargott. Úgy vettem a levegőt, mintha lefutottam volna a maratont. Az arcomat szerencsére nem láttam, hogy a vörös éppen melyik árnyalatában "pompázott".
Otthon (vagyis a hotelszobában) végül megtaláltam Yuurit. Amikor meglátott, mintha mi sem történt volna, boldogan megkérdezte:
-Akkor megyünk?
"Huh...azt hittem, ő is mérges lett rám."
Miután átöltöztem és rendberaktam a hajam, el is indultunk. Már egy héttel ezelőtt kinéztem neten a legjobb éttermet a közelben, ahova még az útvonalat is megtanultam, így nem okozott nagy gondot a megtalálása. Bementünk, leültünk egy üres asztalhoz, és elkezdtük tanulmányozni az étlapot. Gyorsan rendetünk is, és legnagyobb ámulatomra pár rövid percen belül ki is hozták nekünk az ételt.
-Bon appétit!-mondtam gyönyörű francia kiejtéssel, és nekiláttam az előttem gőzölgő finomságoknak.
-Te tudsz rendesen franciául vagy csak ezt az egy mondatot?-kérdezte Yuuri kíváncsian.
-Tudok rendesen! Chris egy csomó mindent megtanított!-hencegtem elégedetten.
-Chris...?
-Úúú...nem is ismerted még...Tök jó barátom, majd egyszer bemutatlak titeket egymásnak!
A fiú csak bólogatott válasz helyett, és inkább a kajájával foglalkozott, amit amúgy meg is értek, mert egyszerűen isteniek voltak a fogások.
Már épp befejeztük, amikor egy mosolygós emberke jött oda hozzánk integetve.
-Yuuuri! De jó itt látni téged~!-lelkendezett az idegen, majd azzal a lendülettel le is ült a fiú mellé, és szorosan átölelte. Yuuri pedig gondolkodás nélkül viszonozta a gesztust.
Nyugtalanul figyeltem őket, miközben idegesen doboltam ujjaimmal az asztalon. Pár hosszú másodperc múlva megköszörültem a torkom, és egy borzalmas műmosolyt erőltetve az arcomra megtörtem a csendet.
-Yuuri! Nem mutatsz be az idegennek?-kérdeztem a lehető legkedvesebb hangomon. Mit ne mondjak, eszméletlenül féltékeny voltam...
-Ohh, dehogynem. Viktor, ő itt-ezzel rámutatott a szélesen vigyorgó idegenre-Phichit, a legjobb barátom Thaiföldről. Phichit, ő itt Viktor...bár szerintem ezt nem volt szükséges elmondanom...-tette hozzá motyogva.
-Hali!-integetett nekem Phichit.
Miután megtudtam, hogy a thai fiú egyáltalán nem jelent számomra konkurenciát, boldogan intettem neki vissza.
-Hello!
Egy jó másfél órával később megérkezett Phichit jelenlegi, és Yuuri volt edzője, Celestino, akinek köszönhetően Yuuri átült mellém, hogy Phichit az edzője mellett ülhessen.
Celestino kutakodva nézett szét az asztalunkon, majd elégedetlenül dőlt hátra.
-Hol a pia?-kézdezte, majd abban a pillanatban felállt, és megindult a legközelebbi pincér felé, mielőtt még bármit is tudtunk volna mondani.
-Jipí!-lelkendezett Phichit, miközben edzője egy piásüvegekkel megrakott pincérrel a nyomában tért vissza.
Rögtön magamhoz kaptam a hozzám legközelebb levő két üveget, és Yuuri felé fordultam.
-Hmm?-nyújtottam felé az egyik üveget.
-N-Nem, köszönöm. Verseny előtt nem szeretnék inni.
-Te tudod...Akkor viszont iszok helyetted is!-jelentettem ki boldogan, majd neki is láttam az egyik üvegnek.
Az ezután történtekre már nem nagyon emlékszem.
