Még hosszú ideig ácsorogtunk Yuurivel némán, egymás szemében gyönyörködve.
-Éhes vagyok...-törte meg az idilli csendet végül a fiú.
-Menjünk akkor enni valamit!-karoltam át a derekát, és a szatyrokat felkapva elindultam valamerre, remélve, hogy előbb-utóbb belefutunk egy étterembe. Yuuri ellenkezés nélkül vetette át karját a vállamon.
Pár percnyi séta után ráakadtunk Marira és Minakora, amint épp egy étterem ablakának tenyerelve csorgatják a nyálukat. Yuuri értetlenül pislogott rám, én pedig tanácstalanul ráztam meg a fejemet jelezve, hogy fogalmam sincs, mi lehet a lányok baja.
-Minako-sensei, Mari-neechan, mi tör—
Mielőtt még Yuuri befejezhette volna mondandóját, a két nő már-már betegesen csillogó szemekkel vetődött rá a fiúra, a földre teperve őt.
-YUURI, SEGÍTS NEKÜNK!!!-kiáltották szinkronban még mindig a (valószínűleg jéghideg) macskakövön fetrengve. Továbbra is értetlenül néztem rájuk, majd egyesével felsegítettem őket a földről a fiúval együtt.
-M-Miről van szó?-igazította meg szemüvegét Yuuri.
Mari és Minako egymás szavába vágva magyarázták el, hogy Yurio láthatólag összebarátkozott a kazah Otabekkel, és most abban az étteremben teáznak, ahol eddig leskelődtek Minakoék.
-És ehhez hogy jövök én? Vagy mit kéne segítenem?-kérdezte ártatlanul Yuuri.
-A te dolgod annyi, hogy menj be hozzájuk, és kérd meg, hogy üljenek át egy nagyobb asztalhoz, hogy mindannyian odaférhessünk!!-magyarázta csillogó szemekkel Minako.
-Mindannyian...? Akkor nekünk is veletek kell ennünk?-tette fel Yuuri a következő kérdést.
-Igen! Légyszi!!-könyörögtek a lányok.
A fiú kérdően nézett rám, mire én bólintottam amolyan "Miért is ne?" fejjel. Ugyan kettesben terveztem vacsorázni Yuurivel, de egy kis szocializálódás egyikőnknek sem árt.
-Jólvan, beszélek Yurioval...-egyezett bele a fiú-De nem igérhetek semmit. Tudjátok, mennyire utál engem...-motyogta a végén.
-Kösziii! Te vagy a legjobb tesó a világon!-ugrott öccse nyakába Mari, az örömtől majd' kicsattanva.
Ezután Yuuri és én bementünk az étterembe, megcélozva Yurioék asztalát. A szöszi tekintete legalább 5 árnyalatot sötétedett, mikor megpillantott minket.
-H-Hali!-köszönt Yuuri zavartan, én pedig integettem nekik.-Nem akartok véletlenül átülni egy nagyobb asztalhoz? És akkor együtt ehetnénk!
-Dehogy akarok! Hogy az unalmas tata szövegeléseiteket hallgassam?!-horkant fel Yurio, mire Yuuri összerezzent.
-Szerintem nem lenne rossz ötlet. Biztos nem ülünk át, Yuri?-szólalt meg hirtelen Otabek. Esküszöm, ennyit még életemben nem hallottam beszélni, mint most. Pedig csak 2 mondatot mondott.
Yurio némán nézte Otabeket, majd unottan megrázta a fejét.
-Nem bánom, üljünk. De akkor ajánlom, hogy valami normális témáról beszélgessünk!-dörmögte, miközben felállt, és átballagott egy jóval nagyobb asztalhoz. Otabek szótlanul követte őt, majd leült mellé. Yuuri és én velük szemben foglaltunk helyet.
Kis idő elteltével (hogy ne legyen annyira feltűnő) Mari és Minako is berontottak az étterembe, és patakokban folyó könnyekkel roskadtak le két egymás melletti székbe. Yurio pókerarccal nézte őket, majd szemeit forgatva megszólalt:
