Dark song(H.S./BEFEJEZETT)

28.,,Akarom..."

Néztük egymást... Ahogy kimondtuk,  azt, hogy hiányoztunk egymásnak, valami megváltozott...

Harry még mindig felettem állt és a szemembe nézett. Lehajolt hozzám gyengéden és ajkát egyémhez értette. Puha csók volt. Lágy és kellemes. Nem az a vad, mint máskor. Sokkal inkább szenvedélyes és érzelmes.

-Khm... - hívta fel valaki a figyelmet magára.

Harry elvált tőlem és mind ketten az orvosra néztünk.

-Ha nem bánják -mondta-, kiszeretném vizsgálni a kiszasszonyt.

-Hát persze.- mondta Harry.

Miután a doktor mindenféle furcsa és intim kérdéseket feltett, kivizsgált.

-Az életjelei eddig is stabilak voltak.-mondta az orvos.- De még maradjon egy pár napig. A helyzete lehet változhat.

-Rendben.- mondta Harry.

Kiment az orvos a szobából. Egyedül maradtam bent Harryvel. Oda fordítottam hozzá a tekintetem, hogy ő rá nézhessek.

-Mi történt velem?- kérdeztem.

-Tessék?- kérdezte kicsit értetlenül Harry.

-Miért vagyok kórházba?- kérdeztem.

-Jah...Hát persze...- mondta Harry.

Leült az ágyam szélére. Aggodalmasan rám pillantott. Sóhajtott egy nagyot és belefogott a mesélésbe.

-Mikor kirobbant a szobámban az ablak, hiába védtelek, szilánkok fúródtak az arcodba. Azonnal kórházba vittelek. De a kocsiban hirtelen csak nekidőltél az üvegnek és elájultál. Aztán persze miután már itt megállapították, hogy mi bajod van, kómába estél az ájulásodból kinidulva. Olyan nagy volt az ütés ereje, hogy...-elakadt.-A szilánkokat nehezen szedték ki az arcodból.Voltak olyanok is, amiket több órán keresztül próbáltak kiszedni. De... Most itt vagy és fel is ébredtél.

Lassan felemeltem és megérintettem az arcomat. Sebeket éreztem rajta.

-Meg fogsz gyógyulni.- megfogta a kezem biztatólag.- Semmi baj nem lesz. Ezek csak kis karcolások.

Sóhajtottam egyet és a tekintetem a  mennyezet felé irányítottam.

-Köszönöm, hogy itt vagy... -mondtam csendesen.

-Ez a legkevesebb amit érted tehetek.- mondta.

Hosszú csend után Harry megszólalt.

-És... Emlékszel bármire is, míg kómában voltál?- kérdezte.

Tudtam miért kérdezo... Arra kíváncsi, hogy hallottam-e amiket mondott... Persze, hogy hallottam. De neki nem mondom el... Ha igaz volt az, amit mondott, akkor úgy is elmondja nekem, ha ébren vagyok...

-Nem.- mondtam végül.- Semmire sem.

-Értem.- mondta.

Ránéztem Harryre. Az arca szomorúságot sugárzott. Mikor meglátta, hogy figyelem halvány mosolyra húzta a száját.

-Nem sokára haza mehetünk.- mondta.

-Igen...- suttogtam.

Nem mondja el... Lehet, hogy nem is gondolta komolyan amiket mondott...

-Mi a baj?- kérdezte komoran.

-Semmi, semmi...- mondtam.

Feszülten bólintott egyet.

Két nap múlva kiengedtek a kórházból. Jó volt újra friss levegőt szívni, érezni azt, hogy Harry mellettem van.

A kórházban bent aludt mellettem. Hiába kérleltem,hogy menjen haza, ő nem ment.

Kiszálltam a kocsiból, bementem a házba.

Egy akkora sikoly hagyta el a számat, mint még életemben soha...

Fredi, az én egyetlen kutyusom a lépcső előtt hevert mozdulatlanul.

-Harry!- kiáltottam.

Harry azonnal beszaladt. Én elkezdtem zokogni. Neki dőltem a mellkasának és zokogtam. Ő átölelt és szorosan vont magához.

-Beca!Mi történt?- kérdezte. Csak zokogva a mozdulatlanul heverő Fredi felé mutattam.- Most menj fel gyorsan a szobádba.

Rászkódó vállakkal és szinte vakon mentem a lépcső felé, ahol Fredi feküdt. Lehajoltam hozzá és megsimogattam. Az életben utoljára...

-Beca azt mondtam menj fel a szobádba!- kiabált rám Harry.

-Ne kiabálj már velem!- ordítottam rá.-Nem tűnik fel, hogy meghalt a kutyám, az életem???-kérdeztem még mindig ordítva.

Zokogva felrohantam a szobámba. Bevágtam az ajtót. Lerogytam a fal mellé és mélyből jövő zokogást hallattam.

Miután nagy nehezen csillapodott a zokogásom, le mentem papírzsebkendőért és vízért. A nappalinál megálltam.

-Nem!- hallottam meg Harry hangját.- Figyelj! Megbíztalak, hogy etesd, meg mindent csinálj ezzel a kutyával, míg én a kórházban vagyok Beca mellett. Erre hazajövök és itt van megdöglödve ez a kutya, ráadásul a kajájában méreg volt! Valaki megmérgezte. És én tudom ki. Ugyanaz az ember aki betörte az ablakot és tudja a riasztó rendszerem kódját... Csak ezért  nem szólhatott a riasztó, mikor betört ide, hogy megmérgezze a kutyát... Igen... Louis volt...- mondta Harry.

Ennyi kellett nekem... Olyan dühbe gurultam, mint még soha az életben...

Mindent megtett, csakhogy keresztbe tudjon nekem tenni... Mindent azért, hogy visszakapja Harryt...

A dühtől vezérelve odarohantam Harryhez és elszánt tekintettel szóltam hozzá.

-Vigyél Louishoz!- jelentettem ki.

Harry összerezzent egy pillanatra, eltartotta a fülétől a telefont és rám nézett.

-Hallottad igaz?- kérdezte.

-Csak azt, ami nekem kellett.- mondtam.

-Nem viszlek el hozzá, hogy jelenetet rendezz.- mondta higgadtan.

-Harry...- mondtam elcsukló hangon. -Louis mindent megtett, hogy nekem rossz legyen... Vissza akarom ezt neki adni... Csak ezerszer rosszabb módon...- könnyesek voltak ismét szemeim.

-Meg kell értened, hogy nem mehetsz el hozzá... Tudom,mennyi szörnyű dolgot tett veled, de nem adhatod be így a derekad, hogy csak odasétálsz hozzá és megvered.-mondta.

Letette a telefont, odajött hozzám és átölelt.

-Ígérem, semmi baj nem lesz. Vissza kap mindent...- mondta nyugtatólag.

-Rendben...- suttogtam.

Tudtam, hogy nem tud vissza kapni mindent... Tudtam, hogy saját kezüleg kellene vele végeznem... És tudtam, hogy itt kellene hagynom Harryt, mert ez mind miatta van...

Ehelyett maradtam, lábujjheygre álltam és megcsókoltam őt.

Kezei derekam köré fonódtak. Erősen húzott még közelebb magához. Kezeimet a nyaka köré fontam. Felvett az ölébe és a falhoz tolt. Elvált tőlem, a homlokát az enyémnek döntötte.

-Nem tudok ezek után majd leállni...-mondta.-Most szólj, ha nem akarod...

Ehelyett csak ajkára tapasztottam enyémet.

-Akarom...- leheltem ajkára.

Sajnálom a sok kimaradást,de múlt héten szombaton is suli volt,ezért vasárnap nagyon fáradt voltam ahhoz,hogy új részt írjak.De most hosszú hétvégém van,így jönni fognak a részek😊