Last Game? |HU| 18+

|3.|

<< Sophie szemszöge >>

Fehérség. Töretlen, üres, hangtalan fehérség. Ez volt az egyetlen dolog, amit láttam. Igazából, abban sem vagyok biztos, hogy láttam. Hallottam körülöttem elmosódottan ható hangokat, de szemeim túl nehezek voltak ahhoz, hogy kinyissam őket. Ólomsúlyú erő tartott az ágyon. Nem bírtam megmozdítani a kezeimet. Felakartam állni, megakartam keresni a fiúkat… De visszazuhantam a mély tudatlanságba ki tudja mennyi időre...

Rángatózni, kapálózni kezdtem, melynek hatására hangos sípszó törte meg az eddigi beállt csendet. Belül próbáltam kapálózni, meg sem mozdultam. Próbáltam kiáltani, de egy hang se jött ki a torkomon. Hol vagyok?

Erős, férfi parfüm illatot éreztem magam körül, mikor újra magamhoz tértem. A fejem hasogatott és szédültem, de most a többi próbálkozáshoz képest sikerült kinyitnom barna szemeimet. Egy nagy, fehér lepedővel voltam betakarva. Két srác volt az ágyam mellett. Az egyik egyből odajött hozzám és ekkor ismertem fel benne szeretett bátyjámat. Mikor befejezte mondandóját a másik srác is odajött. Zöld igéző szemei emlékeztettek valakire, de nem tudom kire... Olyan mintha őt már ismertem volna, mint Asht.

-Te ki vagy?- kérdeztem meg a számomra idegennek tűnő személytől.

Láttam, hogy a szemeiben a csalódás szikrája fut végig, még egy könnycseppet is megpillantottam ott.
Hirtelen rossz érzés kezdett kerülgetni  és menekülni akartam.

Lelöktem magamról a takarót, hogy el tudjak futni, viszont azonnal vissza is rántottam, mert a ruháim eltűntek, és csak a fehérneműim voltak rajtam. Nem tudtam miért kerültem ebbe a kórházba, mi történhetett és kik hoztak ide. Pánikba estem, és minden fájdalmamat félredobva ugrottam ki az ágyból. Kicsit megszédültem, és majdnem elestem. Próbáltam mélyeket lélegezni, és valami ruhát keríteni, de pechemre csak egy fekete férfipólót találtam egy székre hajítva. Minden mindegy alapon magamra kaptam azt.

A két ágyon ülő fiú érdeklődve figyelte a tetteim. Az arcomat könnyek kezdték el áztatni, és zokogva rogytam vissza az ágyra.

-Mi a baj, Drága?- húzott oda magához a zöld szemű fiú. Biztonságban éreztem magam a karjaiban ezért odabújtam a mellkasához.

-Tudom, hogy te egy fontos személy voltál az életemben...De nem emlékszem rád... Ne haragudj... Nem tudom mi van velem. Én akarok emlékezni rád! Tényleg...- szipogtam.

-Nembaj Baba. -sóhajtott. - Majd biztos eszedbe jut, hogy ki vagyok...

-Jónapot kívánok uraim! - jött be gondolom az orvos. - Oh hölgyem! Hát maga felébredt! Fogadják gratulációmat! És mondja, emlékszik mindenre?

-Hát az a helyzet...-kezdtem volna bele...

-Még nem. -vágta rá a zöld szemű.

-Megnyugodhatnak, ez ebben a helyzetben normális. Most ébredt fel hosszú idő után. 6 hónap az ideális idő, hogy egy ilyen emlékezetkiesés megsemmisüljön. Kérem tartsák tiszteletben ezt az időkorlátot. A kisasszony ebben a pár hónapban sokat kell pihenjen. Holnap délben miután a vizsgálatok lejárnak kiengedjük Sophiet a kórházból.

-Kérdezhetek valamit?- néztem az orvos felé.

-Persze, nyugodtan.- nézett fel a papírjai közül.

-Mi történt velem?

-Oh, hát a kisasszony kómában volt egy éven keresztül. 35 százalék volt az esély, a túlélésre. Ezért is gratuláltam.

-Hű!-képedtem el.

Az orvos is rövidesen elhagyta a kórtermet, így újra a fiúkkal maradtam. Feléjük fordulva hallkan kérdeztem meg tőlük:

-Fiúk... Egyedül hagynátok egy picit? Mármint ha csak nem baj...- néztem rájuk.

-Persze Sophie. Egyedül hagyunk ha szeretnéd... Úgy neked jó, hogyha holnap reggel a vizsgálatok előtt visszajövünk? - mondta Ash.

-Igen, jó lenne, köszönöm.- mosolyogtam rájuk.

-Vigyázz magadra Babám. Holnap találkozunk. - puszilta meg az orrom a zöld szemű, majd Ashhal együtt távoztak.

A délután további részében egy nővér kíséretében le tudtam fürödni, kaptam kórházi ruhát, és még enni is tudtam.

Az éjszaka folyamán rémálmok gyötörtek.

Egy erdőben voltam... Szürkületi idő volt és borús ég. Hátranéztem és feltűnt, hogy magas férfi követ. Futni kezdtem, nem láttam az erdőnek a végét. Eltévedtem. Ágak reccsenését hallottam a hátam mögül, így gyorsítottam a tempón. Egy kezet éreztem meg a derekamon, ami hirtelen visszahúzott.

"Megvagy" -mondta.
"Ki vagy te?"- kérdeztem mert nem láttam az arcát fedő kendő miatt.
"Apuci. És most visszaszerzem ami az enyém..."

Felriadtam. A zöld szemű fiú lett volna?

Sziasztok! El sem hiszem hogy ma fel tudtam rakni a következő részt! De gyerekek, nem lesz minden nap gyereknap! :D

Június 10, 11, és 12.-én lesznek a vizsgáim szóval arra most sokat kell tanuljak. Így lassabban lesznek fennt a részek.

Mivel nekünk itt Erdélybe jövő szerdáig vakáció van, több időm van írni. De lécives legyetek olyan türelmesek mint amilyenek most vagytok, megpróbálok mindent megtenni, hogy legyenek részek. :)

Jövő hét vasárnapra várható rész. Jó hetet nektek! ^^

All the love~ A