Last Game? |HU| 18+

|4|

A zöld szemű fiú lett volna?

Felültem az ágyba, és elgondolkodtam. Ha az ő volt...Akkor az azt jelenti, hogy ő így viselkedett velem? Így ismerkedtünk volna meg? Egyértelműen ő dominált minden helyzetben, de ő valójában tényleg ilyen lenne? És miért álmodtam ezt meg? Ez valami jel lenne, hogy ne álljak vele többet szóba? Megannyi kérdés, válasz nélkül hagyva.

Egyet tudok biztosra. Ezentúl óvatosabban fogok hozzá viszonyulni, mert nem tudom a múltunkat. Az is megeshet, hogy megmondom neki, hogy kérek egy kis szünetet. Még akkoris ha ez neki nem fog jól esni. Lehet hogy most önzőnek fog nézni, de nekem most az a legfontosabb, hogy felépüljek és visszakapjam a múltam. Ha nem kapom vissza, akkor meg az, hogy új életet tudjak kezdeni.

Kilenc óra van, és én azon gondolkozok, hogy hogyan fogalmazzam meg a zöld szemű fiú előtt, hogy egyenlőre szünetet akarok tőle.

-Jó reggelt hölgyem!-jött be az orvos az aktámmal a kezében.- Hogy érzi magát? Milyen volt az éjszaka?

-Köszönöm jól. Álmodtam, amit nem nagyon értettem...

-Oh, hát, ebben a pár hónapban normális jelenségnek fog ez számítani. Erről jut eszembe, a mai nap akkor a rutinvizsgálatok után megismerkedhet a pszihológusával, aki ebben a pár hónapban próbál magával és a problémáival foglalkozni. -mondta el Dr. Thompson, várva a válaszomra.

-Rendben.- mondtam hallkan egy mosolyt erőltetve az arcomra.

A vizsgálatokkal egy óra alatt készen lettünk, amiután visszamentem a kórtermembe. 

-Rendben Kisasszony! Minden rendben önnel, akkor elkísérem most a pszihológusához, hogy megismerkedhessen vele, rendben?- szólalt meg Dr. Thompson.

-Persze, köszönöm.

***

-Jónapot!-köszöntött a pszihológus, aki egy barna hajú, kék szemű fiú volt. Olyan 24 évesnek tippelném.-Kisasszony, kérem foglaljon helyet, és akkor be is mutatkozhatunk egymásnak!-mosolygott rám.- Én Dr. Tomlinson vagyok, de nem vagyok olyan öreg hozzád képest a 23 évemmel. Nyugodtan tegezz, a nevem Louis.

-Szia Louis!-mosolyogtam rá.- Én Sophie vagyok, 16 éves.

-Mostmár 17, eltelt egy év mióta kómába estél.

-Hát hogyne, tényleg. -kaptam a fejemhez.-Elnézést doktor úr, még nem szoktam meg ezt...

-Annyira kérlek, hogy ne viselkedj velem úgy, mint egy orvossal. Csinálj úgy mintha az egyik legjobb barátod lennék, akivel mindent megosztassz!

-Te lennél a legjobb barátom? Mikor egy évig kómában voltam, és azt sem tudom, hogy hány éves lettem? Eddig nem volt még olyan barátom akivel mindent megosztok. Mindenki előtt voltak titkaim.

-Előttem nem kell legyen. Igazából én most költöztem ide, és nem ismerek senkit sem. Ha szeretnéd, akkor meg próbálhatjuk, hogy legyünk legjobb barátok.-mondta Louis.

-Igazából most jól jönne egy segítség, és egy barát, szóval legyünk.-mosolyogtam rá.

-Ennek örülök! Ha szeretnél barátságosabb környezetben lenni, akkor felajánlom,  hogy menjünk el hozzám, hogy ne kelljen egy újabb napot a kórházban töltsél.

-Ez egy nagyon jó ötlet! Induljunk!-pattantam fel és hirtelen megöleltem Louist- Köszi köszi köszi!

-Először menjünk a kórtermedbe, pakoljunk neked össze, és jelentkezzünk ki az orvostól.-vázolta fel a tervet Lou. Uh. Ez találó becenév...^^

***
Pontban tizenkét órakor léptünk ki a kórház ajtaján Louissal. Egy fekete Range Rowerbe szálltunk be, majd elindultunk az új legjobb barátom háza felé.

<<Harry szemszöge>>

Reggel tizenegy óra felé ébredtünk fel Ashtonnal, és amiután egy órán keresztül szerencsétlenkedtünk a reggelivel elfogyaszottuk azt.

-Amúgy a mai napra nem volt valami dolgunk?-jött be Ash a nappaliba.

-Baszki, Sophie!- pattantam fel és a fali óra felé kaptam a fejem. 12:13- Francba! Ash öltözz!

Fél egykor pattantunk be a kocsimba és indultunk el a kórház felé. Vagyis csak indultunk volna, ha a szomszéd ház tulajdonosa végre leparkolta volna a kocsiját.

-Elnézést, új vagyok itt. Louis Tomlinson.-szállt ki az autóból miután végre leparkolt.

-Semmi baj, Harry Styles vagyok. Majd még találkozunk, de sietek.

-Ohh, persze, megértem. Itt mindenki siet. Csak be akartam mutatkozni, elnézést.-mondta csalódottan, és látszott az arcán, hogy rosszul esik neki a visszautasításom.

-Semmi baj, tényleg. Esetleg valamelyik nap átjöhetne hozzám, hogy jobban megismerkedjünk. Viszlát Mr.Tomlinson!- fogtam vele kezet, beszálltam a kocsimba és már tovább is indultunk Ashtonnal a kórház felé.

***
-Sophie Waltsont keressük, 219. kórterem.-mondtam a megszokott adatokat a titkárnőnek.

-Sajnálom, de pontban 12 órakor jelentkezett ki, és hagyta el a kórházat az új pszihológusunk kíséretében.

-Hogy mit mondott? Ezt nem hiszem el! Biztos hogy viccel! Ugye csak viccel?!-ment fel bennem a pumpa, és éreztem, hogy ordítani fogok.

-Uram, ez egy kórház.

-Aztakurva nem mondja?! Azt hittem egy gyermekmegörző basszameg! -csaptam a falra ordítva. Ez itt milyen játékot űz velem?! 

-Gyere Hazz. Menjünk.-mondta Ashton, megrángatva a felkarom, de én nem mozdultam.

-Legalább a nevét mondja meg annak a ki-bebaszott pszihológusnak!-mondtam fújtatva.

-Louis Tomlinson.-mondta ki a nevet a titkárnő.- Egyébként magára férne egy nyugtató.-mondta a titkárnő nyávogva.

-És magára meg egy kis türtőztetés, mert belenyomom a szétplasztikáztatott szájába a tangáját.-kiáltottam rá. Most komolyan mit vár el tőlem?! Pont nem érdekel...

A kocsihoz vezető utat sprintelve tettem meg, de mielőtt beszálltam volna Ash megállított.

-Vezetek én, neked most nem lenne a legjobb.-mondta majd bepattant a kocsiba.-Akkor merre?

-Ahhoz a Lewishez. Remélem nem járt fogászhoz mostanában, mert most kiütöm a fogait.-mondtam folytott hangon. Legszívesebben továbbra is üvölteni lett volna kedvem...

Itt van a rész, igazán hosszúra sikeredett. Remélem tetszett!

Kérlek fejtsétek ki a véleményeteket a részről, érdekel, hogy mit gondoltok.

A következő rész április végére várható. ^^

All the love~A