Last Game? |HU| 18+

|2.|

Idegesen ültem a taxiba várva mikor érünk már oda. Ilyen lelkiállapotba nem mertem beszállni a saját autómba. Nem lett volna túl biztonságos...

A kórházba beérve megszokottan indultam meg gyorsabb tempóban a 219. kórterem felé. Az ajtó előtt megálltam és megsimítottam a zakóm. Ha már meglát, akkor legalább jól nézzek ki, nem? Jaj, hogy mit tud tenni velem ez a lány. Elveszi az eszem, 16 éves létire és másra se tudok koncentrálni csak rá... Ez azért az én esetemben tényleg nagy szó.

Belépve a terembe, megláttam az én kis angyalomat a kórházi ágyon feküdni. Sápadt volt a mindig pirosposgás arca. Barna haja rendezetlenül terült szét a párnán. Szemei be voltak csukva, aludt. Szegénykém eléggé lefogyott.

Odaültem az ágy mellett lévő kis székre. Sophie nem csak külsőre változott meg ezalatt a pár hónap alatt. Csak remélni tudom, hogy emlékezni fog rám... És nem fog nagyon haragudni...Minden az én hibám. Nagyon megbántam hogy pont őt rángattam bele ebbe a játékba. Nagyon tetszett nekem a kezdetektől fogva, de nem tudtam, nem mertem annyira bízni magamban, hogy elhívjam egy randira... Féltem a visszautasításától. Ezért tulajdonítottam kezdetektől fogva a magaménak. Ez tudom jól, hogy nagyon egoistán hangzott, pedig nem tartom magam annak. Najó egy picit...

És ezt nem kellett volna. Ezek után felhagyok evvel a játékkal... Valamilyen módon muszáj lesz ezek után. Nem akarok még egy ember életével játszani...Most a legfontosabb, hogy Sophie jól legyen.

Több órán keresztül ültem mellette és néztem őt. Néha meg-meg mozdult, de nem ébredt fel. Aztán Ashton is bejött. Ketten ültünk mellette. Délután 7 óra felé az orvos jött vizsgálatokat végezni az én kis angyalomon. Azt mondta, hogy most álmodik és csak holnap reggel fog teljesen felébredni, magához térni. És hogy készüljünk fel az emlékezet kieséseire... Viszont én most nem hiszek az orvosnak. Én bízom Sophieban, és ha igazán szeretett akkor fel fog ismerni és emlékezni fog rám. És a testvérére is. Ebben most próbálok biztos lenni.

Az éjszakát Ashtonnal a kényelmetlen kórházi székeken töltöttük. Most egyikünk se fog innen elmozdulni... Reggel tíz óra felé Sophie elkezdett forgolódni. Ebben az időben jött be az orvos is, vizsgálatokat végezni rajta.

Tizenegy óra felé halk nyöszörgés hagyta el Sophie ajkait, majd lassan nyitogatni kezdte a szemeit is. Ashton egyből odaugrott hozzá, én meg távolról figyeltem a dolgokat. Először a tesóját ismerje fel, rám is sor kerül. Huh, milyen kis udvarias lettem hirtelen. Hihetetlen.

-Sophie?!- szólítgatta  Ashton. - Sophie, húgicám, hogy vagy?

-Ash...- nyögte Sophie.

-Hát nem felejtettél el.- sóhajtott fel a fiú majd ölelésbe invitálta húgát.

Ennek viszont nem csak ő örült hanem én is. Akkor rám is biztos emlékszik! Pár perc múlva énis odaültem az ágya szélére.

-Sophie, babám, hát felébredtél. -fogtam meg mosolyogva a kezét. - Ennek nagyon örülünk mindannyian és alig várom, hogy végre kiengedjenek a kórházból. Remélem nem haragszol rám... Ha igen, megnyugodhatsz, mert ígyis-úgyis el fogok mindent követni, hogy ez ne így legyen. Remélem tudod, hogy mennyire szeretlek és te vagy az én egyetlenem. Most és mindörökké. -mondtam el mondandómat mosolyogva, majd odahajoltam hozzá és egy homlokpuszit adtam neki.

-Egyet kérdezhetek? -nézett rám, komoly arccal, ahogy eddig is méregetett.

-Persze Baba, mondjad csak. -simítottam végig a kezén.

-Te ki vagy?

Akkor egy világ tört össze bennem...

Gyerekek meghoztam a következő részt! Remélem nem untátok nagyon...

Most szólok nektek, hogy innentől kezdve júniusig lassabban fogom hozni a részeket, mert komoly vizsgákra készülök. 2 hetente kb. egy rész... De ne féljetek majd gyorsabban fogok frissíteni ha ezeken túl leszek.

Addigis szép hetet nektek! ^.^
A következő rész izgalmasabb lesz.

All the love ~ A