Összetörve 3 (átírás alatt)

4. Záróvizsga

L.

Egésznap Payne nyakába lihegtem. Követtem mindenhová, a sarkában jártam, az árnyékává váltam. Ha szuszogott, én is azt tettem. Ha vakarózott, helyette vakartam meg a viszkető területet. Utána persze, hipóval mostam kezet, de erről neki nem kellett tudnia. Ugrottam minden szavára, kivéve, ha el akart küldeni maga mellől. Ma még szegény Niallt is elhanyagoltam emiatt.

Hogy miért csináltam ezt?

Nagyon egyszerű.

Ma kapom meg Bonnie Andersont, az érzelmileg labilis, személyiségzavaros lányt. Már csak egyetlen kibaszott aláírásra van szükségem ettől az állattól, akinek most éppen nyalok, és néha már úgy érzem, szándékosan húzza az időt... Mintha élvezné, hogy szenvedek és nem bírok magammal az izgatottság miatt.

Éppen a csoportos terápiákról tartott kiselőadást, hogy szerinte, min kellene még változtatnom, és milyen menetet kellene szabnom neki, mert nem érzi elég hatékonynak a "csak beszélgetünk" módszeremet. Úgy őszintén, árulja már el nekem, mit is kellene csinálnom egy csoportterápián? Zsaroljam őket, hogy ha nem nyílnak meg most rögtön, akkor villamosszékbe ültetem őket, vagy olyan gyógyszereket írok fel nekik, amit még az anyukájuk is megérez a méhükbe, ahonnan kijöttek? Tudom, hogy számára ez sokkal tetszetősebb lenne, mert egy szadista állat, de sajnos én nagyon szeretek csak beszélgetni.

Mondandóját megszakítva, lecsaptam az asztalra azt a lapot, amire rá kellett volna már firkálnia az aláírását, hogy én legyek Bonnie hivatalos kezelőorvosa, és rákiálltottam, hogy beléfojtsam a szót.

- Payne! Papír! Most!

A szemei is fennakadtak. Kegyetlen tekintettel méregettem, tenyeremet a lapra csapva, amitől az asztala is visszhangzott egy pillanatra. Megköszörülte a torkát, és egy hang nélkül maga felé fordította a lapot, kezébe vett egy tollat, és három vonással odafirkálta a krikszkrakszait.

Hatalmas vigyorral a képemen megköszöntem, és már ott sem voltam. Végigsétálva a folyosón kitört belőlem egy hangos "IGEN!" felkiálltás, ahogy a lapot szorongattam a kezembe. Gyere rám, borderline!

Szinte futva tettem meg a távot, a két épület között, és még a portáslánynak sem tudtam köszönni a beszűkült látóteremtől. Csak és kizárólag egyetlen szobára összpontosítottam; 096, folyosó vége, balról az utolsó ajtó, ahova már a Nap sem süt.

Valaki éppen lejött a lépcsőn, amikor elkanyarodtam a folyosó felé, de mivel nem érdekelt ki az, nem is regaláltam, amikor megszólított. Nem voltam elég gyors, mert meg tudta ragadni a karomat, és visszarántott maga elé. Grey. Persze, ki más?

- Hova-hova ilyen nagy sietségben? - szokásos dzsigoló mosolyával üdvözölt, de még ez sem tudta lerontani a lelkesedésemet. Szerencséjére.

- Dolgom van. Új páciens - mutattam a szobák felé, és már lódultam is volna tovább, de megint visszarántott. Kezd felbaszni.

- Hé, hé, ne olyan hevesen! Ráérsz még azzal... - szürkés szemeiben megint az az undorító vágy csillant meg, amit én valahogy rendszeresen észre veszek, akármikor belenézek ezekbe az íriszekbe.

Kitéptem a karomat a szorításából, ami csak azért sikerült, mert nem számított rá, hogy megteszem.

- Felejts el, Grey, nem leszek az alkalmi ribancod! Egyszeri hiba volt, ami soha nem kerül megismétlésre! Menj és keress végre valakit, aki ugrál a farkadon! - köptem felé a szavakat, amik már egy ideje kikívánkoztak belőlem. A pillanatnyi meglepettségét hamar rendezte, és veszélyesen közeledni kezdett felém. Ilyenkor meg persze, mindig kell lennie egy falnak a hátam mögött, ami nem engedi, hogy a világ végéig hátráljak előle.