Összetörve 3 (átírás alatt)

5. Oliver

"- Hol van...? Hová vitted..? - nyögtem erőtlenül. A torkom úgy kapart a kiszáradtságtól, hogy szinte láttam, ahogy porzik a levegő a szavaim után. Fejemet lassan tudtam csak felemelni, hogy a hideg kőnek támasszam mögöttem, mert enélkül nem tudtam volna felnézni az előttem áldogáló Oliverre.

- Életet lehelek belé, mert még szükségünk van rá. - sziszegte a szavait, összeszorított állkapcsán keresztül. Ideges volt.

Egy kicsit megnyugtatott azzal, hogy ő sem tervezte be Louis... Szóval nem így tervezte.

Lehajtottam a fejem a megkönnyebbülés végett, ami Olivernek is szemet szúrt. Karcos hangján szólalt fel, ahogy elém lépett és leguggolt elém, hogy visszaemelje a fejem az államnál kitámasztva.

- Ahw! Csak nem aggódtál, hogy nem látod többé? - végigsimított az arcomon, ami belőlem csak undort váltott ki. Ha tehette, csak még közelebb hajolt, hogy közvetlen az arcomba súgja; - Ugye milyen szar érzés?

- Mégis mi? - nyögtem, pattanásig feszített állkapcsomon keresztül.

- A félelem."

🦋🦋🦋

- Mesélj magadról! - kérte, miközben felkönyökölt fekvő helyzetéből, hogy rám nézhessen.

Egy fa árnyékáb húztuk meg magunkat, a park elejében, pont a másik végében Lou munkahelyétől. Ő hamarosan végez, én meg úgy döntöttem összekötöm a kellemest a hasznossal és akkor már nem megyek messzebb, de megejtem Oliverrel a rég várt beszélgetésünket is.

Én a hatalmas fa törzsének dőltem, lábaimat keresztbe fonva hosszában, és épp egy fűszálat bontogattam darabjaira, amikor felnéztem Oli hasonló árnyalatú szemeibe. Számomra mindig szépen csillogtak, de ebben a pillanatban még különlegesebben hatott, mivel már nagyon régóta nem nézhettem ezeket az árnyalatokat.

- Ez így elég tág... És tudod, hogy nem tudok magamtól bármiről beszélni - próbáltam megakadályozni, hogy a fülemig érjen a szám, mert szívem szerint tényleg egyfolytában ezt tenném. Csak mosolyognék rá.

Kacér pillantásával méregetett, miközben megnyalta a száját lassan, látványosan, amit nem értettem egyből, hogy miért érdemeltem ki. Aztán leesett. Tetszett neki a szóhasználatom.

Ezúttal nem tudtam visszatartani a nevetésem, viszont eléggé zavarba jöttem, amiért ennek kicsit nagyobb értelmet adott, és igyekeztem úgy előre dőlni, hogy hajam eltakarja az arcom.

Oliver feltornázta magát ülőhelyzetbe, térdét az enyémhez érintette, és közel hajolt hozzám, hogy átható tekintetével csak még jobban zavarba hozzon.

- Akkor mesélj arról... - kezdte, miközben végig az ajkaimat nézte. - Hogy mi van közted és a Sündisznó között?

Hunyorogva néztem rá, aztán végül ez is nagyot koppant. Torokból felnevettem, ahogy leesett, hogy Louis-ra gondolt.

- Lou-ra gondolsz? - átfésültem a hajamat az ujjaimmal, és hátra dobtam azt a részt, ami eddig az arcomat takarta. - Lou-val... Együtt vagyunk - rá kellett jönnöm, hogy ezt eddig még soha nem mondtam ki. Soha nem mondtuk ki. Egyszerűen csak megtörtént. Egyértelművé tettük egymás számára, hogy mindketten szeretjük a másikat és nekünk egymás mellett van a helyünk. De soha nem mondtuk ezt ki szavakkal egymásnak. Nem volt rá szükség.

- Értem - kissé csalódott volt a hangja. - És boldog vagy mellette, Hazza?

Határozottan bólogattam, és egy meleg mosoly terült el az arcomon a gondolattól, hogy tényleg boldog vagyok, már csak attól is, ha csak beszélek róla. A Sündisznómról...