Összetörve 3 (átírás alatt)

24. Húsz perc

Kellett egy kis idő, hogy magamhoz térjek, elvégre rohadtul nem tudtam mire vélni, amit még így utoljára a fejemhez vágott.

Végül úgy voltam vele, túlságosan fáj most ahhoz a fejem, hogy ilyeneken gyötörjem magam, ezért egy gyors mozdulattal bedobtam a két pirulát, leöblítettem az otthagyott palackos vízzel, majd konstantálva, hogy ez is több napos, fintorogva eldobtam a szoba másik sarkába, hogy hangos koppanással jelezze, földet ért.

Ezzel a lendülettel elkezdtem kiszenvedni a hátsó zsebemből az Olivértől kapott ajándékot, és azt feloldva bepötyögtem az egyetlen számot, amit tudok fejből, a sajátomon kívűl.

Kicsöng. Ez jó jel. Ezek szerint annyira nem vagyunk a világ végén.

-Haló?

-Apa! Figyelj rám, hallgass végig, kérlek...

-Harry? Fiam, hol a bánatban vagy? Egy hete nem hallottam rólad! Épp a reptéren várok a gépemre, hogy elfenekeljelek, amiért...

-Apa! -szóltam közbe kicsit ingerültebben, mint akartam. A vonal túlsó végébe belerekedt a szó. -Segítened kell!

-Bármiben fiam, csak ne hozd rám a szívbajt még egyszer!

Nyeltem egyet, hogy ne remegjenek meg a hangszálaim.

-Küldeni fogok egy üzenetet erről a számról. Keresd meg, légyszíves a pontos helyét, ahonnan küldtem, de könyörögve kérlek, ne kérdezz semmit!

-Harry, kezdesz megijeszteni...

-Tudom apa, és sajnálom. De nagyon nagy bajban vagyunk...

-Miféle bajban?

-Azt mondtad, nem kérdezel... -akadékoskodtam.

-Már hogy a viharba ne kérdeznék, ha ilyeneket mondasz nekem egy hét hallgatás után?!

-Ha megvan a hely... -folytattam, mielőtt eluralkodik rajtam a rémület, amiket a számonkérő szavai okoznak. -Keresd meg dr. Liam Payne-t. Emlékszel rá, nem? Alacsony, morcos, felettébb agresszív...

-Mi köze van bármihez is ennek az orvoshoz? -jött az újabb kérdés apámtól.

-Apa...

-Jó, jó! Sajnálom, nem kérdezek...

-Keresd meg és küldd őt ide! Szerintem némi fegyveres erőre is szükség lesz...

-Jesszusom, Harry! Mi a fenébe keveredtél? Louis? Louis is ott van? Ő is bajdban van?

Louis...

Hitetlenül rázni kezdtem a fejem, és nem bírtam tovább visszafojtani a feltörekvő nevetésem. Először csak keserves kuncogás, aztán jóízű kacagássá nőtte ki magát.

-Mi van, fiam? Megbolondultál? -jött a tök kézenfekvő kérdés apámtól.

Visszaemeltem a telefont a fülemhez, miután megtöröltem a könny áztatta szemeimet, amik most egyáltalán nem tükrözték a valós érzelmeimet, mert ugyanúgy össze voltak zavarodva, akár csak én.

-Nem tudom, apa... Fogalmam sincs... -megrázkódott a vállam, ahogy a sokkos jókedv lassan átalakult tudatos zokogássá.

-Jézus Isten, Harry! Mondj már valamit, az Isten szerelmére...

-Mi történt anyával a születésem előtt? -vágtam a szavába, miközben letöröltem az áruló könnyeket és visszaszereztem a hangom felett az irányítást. Nem volt könnyű, de, ahogy itt visszhangzott a fejemben a kedves orvos utolsó mondata, az egyszerűen nem hagyott nyugodni.

-Miről beszélsz, fiam?

Gondolkodtam. Lehet, hogy mégsem apától kéne megtudnom. Anyától akarom hallani! Tartozik nekem ennyi magyarázattal.

-Semmi, felejtsd el! Csak... Siess kérlek! -letettem a telefont és ezzel a lendülettel küldtem is az üzenetet.

Az eddig görcsös feszültség ezzel a gombnyomással elszállt a testemből. Hátra esett a fejem a falnak, ahogy elernyedtek befeszült izmaim, és próbáltam jó mélyeket lélegezni. Lehunytam a szemeimet és egyből az a kékség jelent meg lelki szemeim előtt, amire most nagy szükségem lenne, hogy káprázatos íriszeivel a megnyugvás földjére taszítson.

Látni akarom Lout! Meg akarom ölelni, csókolni akarom, kezét a kezemben tartani. Hallani akarom a hangját, elveszni mámorító tekintetében.

Folyamatosan csengenek a fülemben az utolsó szavak, amiket a fejéhez vágtam és, jaj Istenem, annyira vissza akarok oda menni, hogy újra csinálhassam! Hogy másképp csinálhassam... Soha többet nem fogok vele így beszélni! Jobban oda fogok rá figyelni, hogy ne kerülhessük még egyszer ilyen helyzetbe. Nem fogom elengedni egy pillanatra sem magam mellől!

Elragadtak az érzelmeim, amikor az az idegtépő nyikorgás ismét hangosan jelezte, hogy valaki be szándékozik jönni.

Időm sem volt felfogni, mert már is egy kisebb test térdelt elém és vágódott a mellkasomnak, gyenge karjaival pedig a vállam felett ölelt szorosan. Csak a nyakamban érzett szuszogásról ismertem fel. Ez Louis.

Azonnal kaptam érte, hogy ugyanilyen szorosan magamhoz tartsam és valószínűleg már soha nem fogom elengedni. Nem tudom ma már hányadszorra, de ismét ellepték a könnyek a szemeimet, de ezalkalommal teljesen más, rég nem érzett érzelmek hatására. Megkönnyebbültem.

Felszállt az a nyomás a testemből, ami eddig húzott a mélybe és nem hagyta, hogy tisztán gondolkodjak. Mintha eddig szívta volna valami a lelkienergiámat és ennek most vége szakadt.

Lou hajolt volna el, de én még nem álltam rá készen, hogy elengedjem és a tiszta kékek elé álljak ezzel a megjelenéssel.

-Harry, hadd lássalak... -hangja olyan gyengéd és könyörgő volt, hogy szinte éreztem, ahogy ő is sír a megnyugvástól.

Nem tudtam ellenállni ennek a hangnak, bármennyire is szerettem volna még magamhoz közel tudni. Lazítottam az ölelésen, ő pedig azonnal hátrébb dőlt, hogy apró kezei közé fogva az arcom fel-alá járassa rajtam a szemeit. Azokat a csillogó, kristályos szemeit...

Amikor végre megnyugodott, hogy egyben lát, ugyanolyan hevességgel hajolt a számra, mint amivel berobbant a szobába. Úgy vette birtokba az ajkaimat, hogy a nyelvemnek felfogási időt sem hagyott, egyből kapott utána és kergette gyengéd simogatásokkal. Nem voltam rest viszonozni a durva kényeztetést, így pár apróbb cuppanás után, átdugtam a nyelvemet az ő szájába, amit egy jóleső nyögéssel tüntetett ki. Már készültem volna felfedezni a forró bőrét, ami ezen a vékony anyagon keresztül is pulzálva hívogatott, amikor egy figyelem felkeltő krákogás megzavart minket.

-Khmm... -ekkor fogtam csak fel, hogy egy másik alakot is láttam bejönni Lou mögött, Oliver személyében. -Bocsi, hogy megzavarom a könnyes összejövetelt, csak gondoltam szólok, hogy van kábé húsz percetek, aztán vissza kell őt vinnem. -mutatott Loura.

-Húsz perc bőven elég lesz... -fordult vissza felém az említett, és egy sokat sejtő mosollyal az arcán a hajamba túrva közelebb fészkelte magát az ágyékomhoz, ami ettől éledezni kezdett.

Oliver egy szemforgatás kíséretében erélyesen becsapta maga után az ajtót, ezzel magunkra hagyva húsz tökéletes percre.