Összetörve 3 (átírás alatt)

7. A szív csatája

Két napja nem beszélünk.

Nincs mit mondanom, nincs mit mondania.

Hálás vagyok, amiért azóta semmilyen formában nem akart hozzám közeledni, mert tudom, hogy gyenge lettem volna ahhoz, hogy elutasítsam. Pedig el kellett volna. Nem helyes, amit tesz, csak ezt nem akarja még magával sem megértetni.

Hiába mondja, hogy szeret, ha a szíve nem így gondolja. Szeretet és szerelem pedig nem ugyanaz. Lehetek kedves a szívének, akire vigyázni akar és közel tudni magához, de ettől még nem fog rám úgy tekinteni soha, mint egy társra. Egy valakire, akivel akár össze is kötné az életét. Nem fogja soha rám bízni magát, hiába lesz ő ott nekem minden bajomnál. Nem fog szólni, ha bajban van. Testileg lehet, hogy vonzódni fog, de nem lesz ott a lelkiség a tetteiben, a szavaiban.

Mikor legelőször beszélt nekem a kis Oliverről, azon kívűl, hogy egy teljesen más személyt képzeltem el a leírásból, olyan áhítattal beszélt az együtt töltött idejükről, hogy... Hogy én emiatt szerettem belé, ott, abban a pillanatban! Nem azért akiről beszélt, hanem ahogyan beszélt. Soha nem hallottam még senkit ennyi érzelemmel a hangjában mesélni valamiről. Valakiről...

Nem akartam többet Harry-től, mint egy kalandot. De ahogy telt az idő és egyre jobban megismertem, beláttam, hogy kell az életembe. Nem tiltakozott ellene, ezért egyszerűen csak elfogattam, hogy valószínűleg ő is így érez irántam.

Talán elsiettük...

Nem kellett volna ennyi mindenen keresztül mennünk úgy, hogy ezek szerint csak is a vágy volt az, ami mozgatott és egymás mellett tartott minket.

Akárhogy is, azt nem bánom, hogy segíthettem neki. Egyszer sem bántam meg és nem is fogom soha, hogy ott lehettem neki, mikor a legmélyebb poklát járta. Mind az anyja, mind emiatt a srác miatt. Nem szólhatok bele, ha úgy dönt, mégis hozzá köti a szíve, de egyszer még biztos vagyok benne, hogy beszélni fogok vele arról, hogy gondolja át és ne csináljon hülyeséget, mert azt már nem fogja egyben túlélni a lelke, ha ismét pofára ejti ez a gennyláda. Jót akarok Hazznek, mert számomra mindig fontos marad, akárhogy döntsön is.

-Naaaaa, ne legyél már geci, Malik! Ki mentette meg a segged a haláltól? Nem voltál ám egy szép látvány, csak úgy mondom...

-Szopd le magad, Tomlinson! -befordult az irodájába, ahol a szőke már bent ült és várt rá. Épphogy sikerült csak egy pillantást vetnem szemtelen képére, mikor az ajtó becsapódott előttem. Hát ezt buktam. Megint.

Két napja próbálom rávenni folyamatosan Zaynt, hogy árulja el, miért kell kezelni ezt a puhapöcsüt, de jön ezekkel a mocskos szar dumáival, hogy "kötelez az orvosi titoktartás", meghogy "menj, és kérdezd meg tőle" amin egyébként már sokszor elgondolkodtam. Talán meg is mondaná, amilyen barom. Azonban, ha ez megtörténne, hamar alkalmat kerítenék rá, hogy kihasználjam a betegsége gyengepontjait. Igen, egy fasz vagyok, amiért mentális beteggel baszakodnék, de hol szarom én azt le? Ha ő nincs, Hazza-val még mindig boldogan döngölnénk egymást a párnák közé. De neki meg kellett jelennie és ezzel magával hoznia közénk is a mosolyszünetet!

Kicsit igazságtalannak tartom ezt, hogy őszinte legyek...

Velem nem akar beszélni életem egyetlene, de azt legszívesebben már farokból körbeugrálná, ha tehetné, aki felé sem nézett, mióta kidobta az anyja a kegyeiből.

Hát én kérek elnézést, ha nem tudok jópofát vágni ehhez!

Megint ezzel a jó hangulatommal indultam Payne irodájához, amiért tegnap olyan bájosan kihasználta az alkalmat és lerázott miután hülyét csinált belőlem. De most az sem fog érdekelni, ha egy nagykövetet lát vendégségben, akkor is ki fogom csapni a hisztit a tegnapi miatt!