Összetörve 3 (átírás alatt)

30. Visszaszerzett idő

L.

Egy elhagyatott, idejét megszolgált elmegyógyintézet, cseppet sem higénikus betegszobájában szeretkezni Harryvel hamar a toplista élére került. A teljeskielégülés felpezsdítő érzetét viszont eléggé beárnyékolta, hogy időközben elvesztettük az idegenvezetőnket, ennél fogva fogalmunk sincs az épület mely' szakaszán keringünk éppen.

Harry egy szóval sem panaszkodott, pedig lett volna rá oka bőven, miután már harmadszorra vezettem át magunkat ugyanazon a szárnyon, és hiába próbáltam térképet készíteni a fejemben, megjegyezve a már felfedezett folyosókat, a tájékozódás soha nem tartozott az erősségeim közé.

A lábaim lázadtak a folyamatos használatuktól és minden megtett lépésemnél az izmaim sikítva feszültek meg a bőröm alatt, de tudtam jól, hogy ha most engedek a testem akaratának, a kényelem fekete szurokként fog elnyelni. Harry sem nézett ki jobban, ahogy lopva hátratekintgettem a kanyarokban rá, talán még valamennyivel sápadtabb is volt, verejtéktől gyöngyöző homloka a koncentrálástól ráncolódott, miközben minden idegszálával azon volt, hogy ne essen össze. Így utólag, talán nem volt a legjobb ötlet azt a csekély energiánkat is elégetni.

Sötét pontok kezdtek táncolni a szemeim előtt, amikor egy hangos puffanás a hátam mögött elkergette őket és visszarántott az öntudat állapotába. — Úristen! — hátrafordulva, azonnal szaladtam Harryért, aki arccal előre zuhant a hideg kőre. Reszkető térdekkel borultam felé, hogy a hátára fordítsam és a fejét az ölembe rakva, kisimítsam az arcába omló, koszban fürdő hajzuhatagot. — Harry! Harry, az Istenért! — kétségbeesetten pofozgattam kétoldalról, de ezzel csak azt értem el, hogy némi pirosas színt adtam a falfehér bőrfelületnek. A mellkasára hajolva, kitartóan hallgatóztam a gyengén dobbanó, üreges visszhangok után, amik megnyugtatásként feleltek a lesújtó pánikomra. Még él...

Vettem egy mély levegőt, hogy visszajuttassam a hirtelen kiszorult oxigént a tüdőmbe, amit a pillanatnyi sokkos állapot idézett elő, aztán összevakartam Harryt a földről, a hóna alatt felráncigálva, és hosszas erőlködés után sikerült vízszintesbe állítanom, a derekánál átfogva, karját a vállaim felett átdobva. Így sikerült bicegő járásra késztetnem magunkat, de minden második lépésnél meg kellett állnom, hogy ne járjak úgy, mint ő.

- Mindjárt ott vagyunk, hallod? Ne most akard eljátszani a hattyú halálát, mert még dolgom van veled, ha nem figyeltél volna! — sokáig tartott, míg rájöttem, hogy nem is igazán hozzá beszélek, csak egyszerűen magamat áltatom a kijutás gondolatával. Belepusztulnék, ha hagynám eluralkodni felettem, azt a sűrűn imbolygó, ködös rémképet, ami itt motoszkál hátul, hogy Harry talán már az utolsókat rúgja.

A számat rágtam belülről, hogy eszméletemnél maradhassak, miközben mélyen elnyomtam magamban a figyelmeztetésként belém nyilaló apró kis tűszúrásokat, amik végigvonultak a fájdalomreceptorjaimon, ezzel kibírhatatlan zsibbadásokat elődidézve a testem minden pontján.

- Ott van! — mint egy elveszett gyerek, aki hosszas keresgélés után, végre megtalálta az anyját a bevásárlóközpontban, akkora lelkesedéssel lódultam meg a sötét homályként derengő, kétszárnyú ajtó felé, ami olyan volt, mintha bármelyik pillanatban a saját súlyánál fogva szakadna ki a keretéből. Harry hangosan felnyüszített a vállam felett, amiért kis híján leszedte arccal az egyik oszlopot, aminek óvatlanul neki irányítottam magunkat a szédelgés következtében. — Ne haragudj, életem! Kapsz majd rá gyógypuszikat, ígérem, csak bírd ki még egy kicsit... — öntudatlan nyöszörgést kaptam válaszul, de nem számított. Az ereimben valósággal felbolydult a vér, a szívem hevesen szabadulni akart a bordáim ketrecéből, reszketeg lábaim pedig, mintha maguktól vittek volna céltudatosan a megváltást nyújtó szakadó esőbe.