Összetörve 3 (átírás alatt)

3. Fonat

"- Ismered ezt a suttyót, Hazz?
- Ó, de még mennyire, hogy ismer. Voltak szép napjaink..."

Most már tényleg semmilyen fajta szimpátiát nem éreztem a szőke iránt. Sőt, ha nem lett volna ennyi járókelő a közelünkben, szerintem még az arcát is átformálom.

- Oliver Shepherd - nyújtotta felém a jobbját. Vékony, kidolgozott karja volt, csuklóján valami tetoválás éktelenkedett. Nem érdekelt annyira, hogy jobban megfigyeljem. Fintorogva fogadtam a felém nyújtott karját, aztán jó erősen rászorítottam, miközben a szememmel gyilkoltam.

- Dr. Tomlinson, pszichiáter - szándékosan mutatkoztam be hivatalosan előtte, jelezve, hogy még annyi közünk sem lesz egymáshoz, hogy a keresztnevemet elkoptassa.

Meglehetősen kitartóan állta a szúrós tekintetemet az idegesítően ártatlan mosolyával, amivel azt próbálta sugallni, hogy ő csak segghülye az élthez. De tudom, hogy valójában ezzel próbálja takargatni az intelligenciáját, ami valószínűleg van annyi, hogy kitűnően meg tudja magát játszani mások előtt. De nem előttem.

Elengedtük egymás kezét, és elégedetten győződtem meg róla, hogy elég pirosra szorítottam azt a kézfejet, amit maga mellé ejtve ökölbe szorított, majd lerázta, hogy visszaálljon a vérkeringése. Láttam rajta, hogy legszívesebben ő is nekem esne, és ez csak egy várakozó mosolyt varázsolt a képemre. Igazából, csak az alkalomra várok, hogy önvédelemnek állítsam be a betört orrát.

Megéreztem Harry szorítását a kisujjam körül. Rápillantatottam görcsösen ragaszkodó ujjaira, majd fel a szemeibe, amiket egyenesen a szőkére irányított, mióta csak megszólította. Olyan szomorú, mégis vágyakozó tekintettel méregette az említettet, hogy legszívesebben most azonnal elrángattam volna a közeléből, hogy ne okozzon nagyobb fájdalmat neki a látványa. Valószínűleg az sem segített Hazza-n, hogy a szőkeség is csak karcolta a tekintetével, és szerintem, azt a gúnyos mosolyt az arcáról egyszerűen nem tudja lekaparni. Így született vagy nem t'om. De nekem szinte könyörög a képe, hogy megmártsam benne az öklöm.

Belekrágoktam a fagyos hangulatba, hogy ismét felhívjam magamra a figyelmet, majd megragadva Harry csuklóját, járásra kényszerítettem.

- Na, örültünk, de dolgunk van. Csá! - intettem, és magammal rángatva Hazz élettelen testét vonultunk el mellette.

- Még találkozunk, Hazza.

🦋🦋🦋

H.

- Igazán szimpatikus az exed - ironizált Louis, ahogy leült mellém a kanapéra. Mióta csak hazajöttünk, inkább a könyveimbe temetkeztem, mintsem a gondolataimba.

Annyira felpezsdítő volt őt újralátni, és egyben felkavaró is. Annyira szerettem volna odamenni hozzá és megölelni. Érezni ugyanazt az érintést, amit akkor régen. Elsuttogni ugyanazokat a szavakat, amiket akkor tettem. De ugyanakkor csak szerettem volna elfeldkezni róla. Csakúgy... elfelejteni. De ma újra találkoztam vele. És ez összezavar...

Nem változott semmit. Ugyanaz a jókedvű, bohókás, szabadszellemű srác volt, akibe egykor halálosan beleszerettem.

Utálom magam, amiért még mindig így gondolok rá, de egyszerűen nem tudok parancsolni ilyenkor a vágyaimnak. Szavakba sem tudom önteni, milyen érzés az, amikor szembejön veled az az ember, aki legeleszőr lobbantotta lángba a szíved. Megmutatta neked, azt a sok új, ismeretlen dolgot, amit csak két szerelmes tehet meg. A lopott csókok, a perzselő érintések, ahogy a szádban érzed, ott érzed az ízét, miután már megszakadt a csókotok...