Összetörve 3 (átírás alatt)

10. Szeress úgy, ahogy gyűlölni tudnál

H.

Fogalmam sincs mennyi ideje vagyok már ebben a kétségbeejtő sötétségben, de minél több időt töltök itt, annál inkább kezdem úgy érezni, mintha rám akarnának omlani a falak. Annak nagyon örülnék, igazából.

Mióta itt vagyunk, háromszor kaptam valami ételnek nem nevezhető állagú táplálékot, ami egyébként semmit nem ért, az összezsugorodott gyomromnak. Vízet szerencsére minden nap kapok egy keveset, amit Boyle hoz be nekem szorgalmasan, de néha úgy érzem, mintha szándékosan öntené félre a számból, több, mint a felét.

Louis-t sem láttam már egy ideje. Oliver azt mondta, nem az a célja, hogy megöljön minket, úgyhogy bíztam benne, hogy még látni fogom a kék szemeket. Nevetséges, nem igaz? Normális esetben, az utolsó ember lenne, akit látni szeretnék azok után, amit velem tett. És most mégis...

Csak azokra az égszínkék szemekre vágytam, semmi másra. Szinte már nagyobb fájdalmat okozott a hiánya, mint a kisebesedett csuklóm, amit a láncaim téptek napok óta. Aludni sem tudtam, mert akárhányszor próbálták megadni magukat a szemeim a fáradtság miatt, akaratlanul is felvillant Louis eltorzult, megtört arca, ahogy utoljára láttam, mikor elküldtem az életemből.

Hiba volt, ezt akkor is tudtam. De nem volt más választásom. Nem hagyott más választást. Ő volt az, aki legelőször ráébresztett arra, hogy túl sok pofont nyeltem már be az életben, ezért az ő gyomrosát már nem vehettem be szó nélkül. Ha egyszer még látom, meg fogom neki köszönni, hogy azzá tett, aki ma lehetek. Egy erősebb, céltudatosabb Harry lettem, neki köszönhetően.

-Látom még őt, valaha? -kérdeztem a falnyílásnak támaszkodó Olivertől, aki már hosszú ideje csak ott áll és engem figyel szigorú tekintetével, lemoshatatlan mosolyával, csak eddig nem éreztem magamban annI erőt, hogy felé fordítsam a tekintetem.

-Látni szeretnéd még őt, valaha is? -érkezett a tök kézenfekvő válasza, amivel semmit nem árult el lényegében. Elrugaszkodott a faltól és felém lépdelt. Bakancsa alatt recsegtek a törmelék darabok és néha még egy csobbanó hanghatás is kísérte járását, ahogy a beázott tetőn a víz helyet foglalt magának, pocsolyákba összesűrűsödve.

Hosszú lábaival leguggolt elém, térdein megtámasztva a könyökét, feszes karjait maga előtt összefonva. Szőke tincsei megviseltek voltak, valószínűleg nem gondoskodott róluk napok óta, bár az én barnáim sem panaszkodhattak. Még eltűrni sem tudtam őket kifeszített karjaim végett.

-Hiányzik neked, Hazza? -hangja igazi kíváncsiságról árulkodott, de tudtam, hogy csak megjátssza magát, mint ahogy eddig végig tette.

Válaszra nem méltattam, a bugyuta kérdését, emiatt egy hangosan csattanó pofonnal illetett, aminek a helye még hosszú ideig ott égett az arcomon.

-Válaszolj!

-Nem. Cseppet sem... -hazudtam, fejemet abban a szögben megtartva, amerre el lett taszítva.

Oliver kuncogott és kirázta az arcából a belehulló tincseket.

-Hazudsz nekem, Hazz. Nem szép dolog, ráadásul te soha nem voltál rá képes. Tudod, miért? -halkított a hangján. -Mert a szemeid őszinték.

Szavaira egy gyilkos tekintetet kapott tőlem, amitől az ő pillantása csak felragyogott és szája még szélesebbre húzódott.

-Szeretem ezt az arcodat. -ujjaival közrefogta az államat, egy pillanatra megsimogatott, aztán nyelvét kidugva előre hajolt és végignyalt az arcomon egészen a halántékomig. Fintorogva tűrtem az érintését, de a gyomrom nagyon reklamált ellene. Hatalmas légvételek árán sikerült megállítanom, hogy öklendezni kezdjek, de fogvatartómnak szemetszúrt a rángásom, aminek már nem volt erőm parancsolni.