Összetörve 3 (átírás alatt)

15. Barát az ellenségek között

L.

Arra ébredtem, hogy viszket a bordám.

Hangok zajongtak körülöttem, de egy értelmes szót sem sikerült kihallanom az elméletileg értelmes beszélgetésből. Annyira nehéznek éreztem a fejemet és a szemeim sem akartak emgedelmeskedni. Csak a tudatom volt hajlandó felébredni, de a testem ezellen nagyon is tiltakozott. Valami durva anyag súrlódott a medencém körüli résznek. Egy erős szúrást éreztem ugyanezen a területen és, ahogy összehúztam a hasamat a kellemetlen érzés következtében, a bőröm megfeszült a varrat körül. Biztos vagyok benne, hogy éppen összevarrnak.

Hangos nyöszörgésbe kezdtem. Ezzel felhívtam magamra foltozóm figyelmét, mert abbamaradtak a tű szurkálások. A szemeim még mindig nem voltak hajlandóak felnyílni, de egyre tisztábban hallottam a körülöttem lévőeket.

-Ébredezik... -ez egy nagyon ismerős hang volt, amitől egy pillanatra, mintha jóleső melegség járta volna át a testem.

-Akkor kapard össze valamennyire, hogy talpra lehessen állítani, aztán igyekezz a másikhoz! Miért kell ezeknek a halálukba rohanniuk állandóan...?! -ez is ismert hang volt, de cseppet sem kellemes csengéssel. A végére egész halkan kiabált, ezért arra következtettem, hogy valószínűleg elhagyta a helyiséget.

A másik személy, aki eddig bennem matatott, befejezte a kötést, elvarrta a felesleges szálat, majd egy hangos csattanással letette az eszközöket a fémasztalra. Csak akkor vettem észre, hogy azóta került rám valami ruhanemű, amikor lehajtotta a mellkasomig feltűrt anyagot a térdemig. Nagyon vékony anyaga volt, de ez is több a semminél.

Már azt hittem magamra maradtam, amikor egy erős fogású, latextől csattogó kéz megpaskolta a vádlimat.

-Örülök, hogy látlak, kölyök! Most már legalább egydarabban.

Kölyök.

El kellett mosolyodnom, ahogy feltörtek belőlem az őskori emlékek a megnevezés hallatán. Szemeimet még mindig pihentető állásban tartottam, de már eszem ágában sem volt titkolni az éberségemet.

-Dr. Wolfe... -kezdtem, fáradt rekedtséggel. -Micsoda véletlen találkozás! Egyre lejjebb adja az igényeit a munkahelyekkel kapcsolatban.

A volt orvosom csak felnevetett és hallottam, ahogy matat valamit az oldalamon. Mosogat, vagy valami ilyesmi, mert vízcsobogást hallottam.

-Látom még mindig keresed a bajt, kölyök. Legalább meghagyhattál volna abban a hitben, hogy ért valamit az a rengeteg nevelés, amit tőlem kaptál.

-Inkább csak jótanácsként fogtam fel őket.

-Hát ez a baj! -elzárta a vizet és ismét felém lépdelt. Ekkor vettem csak rá magam, vagy inkább csak a kíváncsiságom vezérelt, hogy kinyissam a szemeimet. Nagyon zavart a halvány fény, ami a helyiségben uralkodott, de szép lassan hozzászoktattam pislogásokkal a szemeimet. -Hogy vagy, Louis? -kérdezte, ragyogó mosolyával, borostás arcán a nevető ráncok rajzolták ki kedvességét. Haja most őszes volt, mikor utoljára láttam még ébenfekete volt és valamennyivel rövidebb is. Most azonban pár tincs belelógott kék szemeibe, de őszintém ettől csak fiatalasabbnak hatott, szerintem.

-Mintha egy down-kórossal háltam volna... -pislogtam nagyokat. Öblös kacajjal jutalmazta az állapotom kinyilvánítását. Segített felülnöm, bár ebbe a mozdulatba minden sejtem felsikított. Olyan volt, mintha ólomból lennének a szerveim; húztak lefelé és ki akartak szakadni a helyükről.

-Lassan lassan... -gondoskodó tenyerét a hátamra támasztotta és ezzel segített megtartanom magam. Nagyokat sóhajtva juttattam a tüdőmbe a levegőt, de még ez is okozott egy kisebb fájdalmat. Végignéztem magamon és meg sem lepődtem rajta, hogy már megint magamon tudhatok egy kórházi hálóinget. Mintha erre lennék kárhoztatva...