Összetörve 3 (átírás alatt)

21. Ne hívj így

H.

Megint magamra maradtam.

Egyetlen gyenge vígaszom volt, amibe kapaszkodhattam; a tudat, hogy Louis nem haragszik rám.

Még mindig itt érzem a nyelvemen a csókja ízét, bármennyire próbálja beszennyezni a vegyszeres hányás utóíze. Annyira ki voltak száradva az ajkaim, hogy szinte könyörögtek a hidratálást nyújtó nyálamért. De attól féltem, hogyha ezt megadom nekik, azzal lemosom magamról Lou szerelmének utolsó bizonyítékait is.

A kezemre már rászáradt az a vazelines, síkos anyag, amivel a természetes váladéka keveredett. Valószínűleg előkészítették, és csak ezután kapott viagrát. Bele sem akarok gondolni, hogy mit takarhat az "előkészítés." Szerencsére ott volt az a sajátos nedv is, ami csak az övé. Lou illata volt.

Ahogy lassan felemeltem a kezemet az arcom elé, tenyérrel szemben, láttam, hogy már tényleg nem fénylik a frissességtől, de az aromája még a bőrömbe ivódva árasztotta Lou illatát. Mélyen beleszagoltam, emiatt pedig akaratom ellenére felvillantak bennem a múltban átélt emlékképek.

Az együtt töltött idők, amiket még úgy kellett lopnunk magunknak, mikor odabent voltam. A legelső csókunk, ami számára nem biztos, hogy sokat jelentett, mert nem volt olyan állapotban, hogy felfogja a tetteit, bennem mégis mély nyomot hagyott vele. Soha nem kérdeztem rá, hogy miért kért sírva bocsánatot érte, de ez is beletartozik az együtt átélt első élményekbe, hiszen attól a pillanattól kezdve nem tudtunk elszakadni egymástól. A legelső szeretkezésünk, ami azok között az egyszínű, unalmas falak között történt meg, de egy pillanatát sem bántam meg. Hogy is bánhattam volna? Elképzelni sem tudtam volna szebb szeretkezést, mint amit vele éltem át.

Annyira fáj, amit vele tettem. Annyi mindent kellett már elszenvednie az élettől, erre én is belerángattam valamibe, amibe egyáltalán nem kellett volna belefolynia. Fogalmam sincs most hová vitték és, hogy látom-e még valaha.

Látni fogom.

Össze kell kaparnom magam! Fel kell állnom ebből az istenverte székből, hogy utána menjek!

Az elhatározás nagyon is megvolt, csak valahogy a kivitelezésen is gondolkodnom kéne, mert sehogy nem bírtam a testemet engedelmességre bírni. Olyan szintű gyengeséget váltott ki belőlem ez a percenkénti hányinger, hogy szinte semmi tápanyag nem maradt a szervezetemben, amit elégethetnék. A fejem lüktetett és majd' széthasadt a fájdalomtól, ami a gyenge látásomat is magával hozta. Karjaim remegése sem múlt el, ahogy próbáltam magam felnyomni a székből, sőt még a lábaim is belekezdtek, ahogy szép lassan terheltem rájuk a testsúlyomat.

Már kezdtem megörülni, hogy keserves nyöszörgések árán függőleges állapotba tudtam magam állítani, anélkül, hogy visszazuhannék, amikor egy hirtelen villámcsapásszerű lökést éreztem végigfutni az egész testemen, tarkómtól a lábujjamig. A térdeim összerogytak, hogy engem a padlóra húzzon a gravitáció.

-Hazza, mit művelsz?! -kapott utánam két, mézes színű kar, hogy derekamat megtartva, ne kopanjak a kemély kőpadlón.

-Oliver? -nem voltam biztos a látásomban, mert még mindig csak foltok ugráltak előttem.

-Igen, én vagyok. -hangszínéből arra következtettem, hogy elmosolyodott. -Igazán megmaradhatnál a seggeden, legalább a saját érdekedben.

Visszasegített a kényelmetlen székbe és elrendezte a tincseimet az arcomból. Megtámaszkodva a karfájába, előre hajolva figyelte az arcomat, zavarbaejtően közelről. Ha lett volna hozzá elég energiám, biztosan zavarba jövök, de most csak egy lusta, fáradt arckifejezésre futotta, megemelt szemöldökkel.