Összetörve 3 (átírás alatt)

14. Bosszú

"-Köszönj szépen annak az embernek, aki éppúgy tönkretett téged is, mint engem!"

Oliver ellökte anyámat, aminek hatására ő a földre zuhant, de még idejében meg tudta magát tartani a tenyerével. Hangosan nyögött, ahogy a tüdejéből egy pillanatra kiszorult a levegő az esés következtében, majd szép lassan elkezdte felém emelni világos szemeit.

Ugyanolyan, sőt talán kicsivel nyúzottabb volt, mint én. A szája fel volt sértve, ami miatt arra következtetek, hogy nem hagyta magát olyan könnyen, mint amire elrablója számított, a karját pedig zúzódások festették lilásra. A blúza szakadt volt és koszos, haja kócos, száraz. Mennyi ideje lehet itt? Hogyan tudta Oliver idecipelni úgy, hogy eddig nem tűnt még fel senkinek? Biztos vagyok benne, hogy már róla szólnának a hírek, ha csak úgy eltűnne a világ egyik leghíresebb rendezője...

-Szia anya... -köszöntem, bár ebből inkább egy fuldokló roham lett, mert már hosszú ideje nem használtam a hangszálaimat.

Anyám nem felelt. Amikor sikerült magát és a maradék méltóságát összeszednie, leporolta a tenyerét, magán végigsimítva a ruháját, de nem mintha ezzel bármire is ment volna tisztítás szempontjából, majd felegyenesedett, és a tőle már jól megszokott pökhendi arckifejezésével méregetett.

-Szervusz, Harold.

Teljesen más volt a hangja. Amikor utoljára hallottam, lemondó volt, gyűlölettel telt, határozott és kegyetlen. Soha nem fogom elfelejteni az utolsó szavait, amivel utamra bocsátott, miután megvallottam neki a Louisval való kapcsolatomat; "Takarodj a szemem elől!"

Most azonban... Olyan erőltetett volt, mintha nem is ő lenne. Mintha kényszerítenie kéne magát, hogy egykori önmagára tudjon hasonlítani. Már csak árnyéka annak a mostoha, elutasító nőnek, aki volt. Undorodom magamtól, amiért ettől reménykedni kezdtem...

Nem nagyon tudtunk egymásnak mit mondani, hiszen miről is beszélgessek azzal az illetővel, aki felnevelt, majd kitagadott? Mégha nem is nézzük azt a részét, hogy már nem számít az egész, amit akkor mondtam neki, mert hátba támadott az a személy, akiért képes voltam felvállalni magam. Nevetséges vagyok...

-Ah! A szívem megszakad a családi drámákért! -karolta át anyámat Oliver a válla felett, kiszakítva minket a múltból. Anya csak elfordította a fejét, hogy távolabb kerüljön Oli arcától. A kisujjam sem rándult azért, hogy szaladjak megmenteni... Semmi késztetést nem éreztem afelé, hogy megszabaítsam a "szenvedéseitől". Nem tartom kegyetlen embernek magam emiatt.

-Tudod mit sajnálak a leginkább, hogy nem tettem meg amikor alkalmam és ingerenciám volt rá? -kérdezte, ezúttal felém fordulva, de a keze közben anya arcára telepedett, hogy előre fordítsa a fejét. Miután felé néztem, hogy meghallgassam a befejezést, Oliver cselekedett. Kidugva a nyelvét a szájából, végignyalta anyám állvonalát, mintha csak egy ízletes fogást kóstolgatna. Ízlelgette, mint egy ragadozó a felfalni készülő áldozatát. Anya egy hang nélkül tűrte, de az arca fájdalmasan eltorzult és sírt volna legszívesebben, ha a büszkesége nem állta volna útját. -Úgy meg kellett volna basznom, hogy egy életre megjegyezze a nevemet! -sziszegte, fogait szorosan összezárva.

Rettenetes hányinger tört rám, ahogy ezeket a szavakat sikerült felfognom. Fogalmam sincs ki ez az ember itt előttem. És emiatt kezdem azt hinni, hogy semmilyen formában nem vagyok jó a párkeresésben. Egyik szeretőmet sem ismertem soha igazán. Mindketten csak hazudni tudnak és magukkal foglalkozni. A sérelmeikkel, a fájdalmaikkal, nem törődnek másokkal, átgázolnak bárkin.

-Mire jó ez, Oliver? Mit akarsz még? Itt van, elkaptad. Itt vagyok, elkaptál. Csak ölj meg végre minket, aztán legyem vége ennek az egész hülyeségnek... -megpróbáltam a lehető leghatározottabb hangnemben fogalmazni, de eléggé megviselt ez a pár szó is, ezért a végére csak lihegve sikerült eszméletemnél maradnom.

-Ez kurvára nem rólad szól, Harry, fogd már fel! -förmedt rám, anyát pedig megint ellökte magától, aki ezúttal a lábaimra zuhant. Rögtön érte nyúltam, hogy karjaim közé vonjam. Ő is le volt soványodva, és bármennyire próbálta eddig titkolni, a teste reszketése elárulta, hogy fél. Úgy simult a karjaimba, mintha menedékre lelt volna az ölelésemben.

-Nem, nem rólam szól. -néztem fel rá szikrázó tekintettel. -Ez mind a te kicsinyes bosszúdról szól, Oliver, de nem bírod felfogni, hogy ezzel nem tudod visszacsinálni, ami már megtörtént! Semmit nem érsz el azzal, ha kedvedre kínzol minket! Nem tudom, mi történt veled azóta, ami történt, de nem lehet rád ismerni!

-Nahát, ki beszél! Épp azt a személyt ölelgeted kedvedre, aki megtagadott tőled minden szeretetet és elüldözött, csakmert nem vagy olyan korlátolt féreg, mint a fajtája. Ott tartod a karjaid között, aki miatt most itt kell lennetek! Szerinted, emiatt a kis érzelmi kirándulás miatt majd el fog téged fogadni? Szerinted majd innentől kezdve boldog családként fog magatokra tekinteni? Meleg mosollyal az arcán fogja tűrni, hogy férfiakkal hálj és el fogja fogadni, hogy a pici fiacskája nem fog neki unokákat nemzeni, hiába teszi szét a lábait másoknak? -gúnyosan nevetett fel. -Soha nem fogja! Mert ő ilyen! Inkább megszabadul a problémától, mintsem szembenézzen vele. Nincs igazam, Styles mama?! -hajolt le hozzánk, hogy ráüvölthessen az így is sokkban lévő anyámra.

Megpróbáltam eltakarni a füleit, hogy minél kevesebb inger érje, de közben valahol mélyen nagyon szerettem volna, ha ezekre most mind egy ugyanolyan határozott 'nem'-mel felelne, mint ahogy elküldött magától. De nem válaszolt. Nem mondott rá semmit. Felemelkedett a mellkasomról és egyenesen Oliver arcába köpött.

-Én egyedül azt sajnálom... -kezdte, remegő hangjával. -Hogy nem tűntettelek el végleg a világ színéről, mert egy ilyen beteg kisfiúnak még bőven az anyukája szoknyája alatt kellene lennie!

Ugyanannyira féltem a szavai következményétől, mint ő, de mégis úgy érezte, ezt most ki kell mondani. Anya mindig kimondta a gondolatait, de ezelőtt ezt mindig kimérten cselekedte.

Oliver arca egyre vörösebb lett a fojtott indulatoktól, míg végül nem bírta tűrtőztetni magát és a karját hirtelen felemelve anyám arcára célzott tenyerével. Fogalmam sincs honnan, de volt még bennem annyi, hogy ellökjem előle anyát és helyette az én arcomon csattanjon a pofon.

Nem volt erős, de határozott, én pedig nagyon le voltam gyengülve, ezért azonnal eldőltem oldalra, a fejem pedig a hideg kövön koppant. Prüszkölve próbáltam levegőhöz jutni, de annyira hasogatott a fejem, hogy rögtön szédülni is kezdtem, ezért visszavettem a levegő kapkodásából. Anya tompa sikkantását még tisztán hallottam, de utána már csak visszhangzott minden körülöttem.

-Olyan ostoba vagy, Harry... -rázta a fejét Oliver. Felállt, majd hitetlenül végigmért rajtam. -Maradj itt, szerzek egy orvost! Te meg aztán meg se merj nyikkanni anyuci! -emelte rá fenyegetően az ujját, miközben már a kijárat felé vánszorgott. Ezekután nem sok mindenre emlékszem, mert nagyon fáradt voltam ahhoz, hogy magamnál maradjak, de mintha anya beszélt volna hozzám... Már midegy végülis. Nem számít... Majd még úgy is beszélni fogunk egyszer. Talán...