Összetörve 3 (átírás alatt)

Epilógus

2 hónappal később

L.

- Kész vagy már, Hazz?! - dörömböltem a fürdőszoba ajtaján, pattanásig feszült idegekkel, amik ezen a napon már állandósulni látszódtak.

- Egy pillanat... - érkezett az ajtó tompította válasz.

Idegesen topogni kezdtem a talpammal, miközben az ujjaim a csípőmbe marva fehéredtek a stressz levezetéstől.

- Letelt! - türelmet vesztve téptem fel az ajtót, de pechemre Hazza is ezt a pillanatot választotta, hogy végre kijöjjön a helyiségből, ahová majdnem fél órája bezárkózott. - Na végre! Mehetünk?

- Hé, nyugi már! - elkapta a karomat és szembe fordított magával, mivel csak költőinek szántam a kérdésemet és már fordultam is menetirányba.

- Teljesen nyugodt vagyok! Csak nem értem, miért tart annyi ideig elkészülnöd egy egyszerű vacsorához, mint menyasszonynak az esküvőre!

Harry láthatóan jól mulatott a dühöngésemen, mert a szája szélén mélyülő gödröcskék elég árulkodóak voltak, amikor széles mosolyra húzta az arcát.

- Mi olyan vicces ezen?

Addig bűvölte a számat, mígnem egy könnyed mozdulattal megemelte a fejemet az állam alatt és összetapasztotta az ajkainkat. Jóízűen cuppogott rajtuk, majd, amikor már az én arcizmaim is lazulni kezdtek és nagyobb szögbe nyitottam a számat, elhajolt, és gyermeki csillogással a szemeiben vizslatott.

- Ezt miért kaptam?

- Mert idegesebb vagy, mint egy menyasszony az esküvője napján.

🦋🦋🦋

H.

Kissé furdalt a lekiismeret, amiért ennyire jót szórakoztam Lou idegességén. A tudat, hogy ennyire kiborult egy egyszerű vacsora meghívástól az apámtól, Louis előléptetése alkalmából, igazán mulattató volt. Louis Tomlinson, a krízis helyzetekben mindig tettre kész ember most, egy hétköznapi ünnepléstől megrémül.

- Na? Megnyugodtál? - fordultam felé a volán mögül, miután leállítottam a motort, és szemben leparkoltam az éjszakai világításoktól ragyogó ház előtt.

Louis szaggatottan fujtatott és egy pillanatra lehunyta a szemeit.

- Nem - rázta meg a fejét hirtelen. - De mindjárt jobb lesz esküszöm, mert már lassan az basz fel, hogy ennyire szánalmas vagyok - a tenyerébe temette az arcát és előregörnyedt, aminek hatására a homloka a műszerfalon koppant.

Kezdett bennem megfogalmazódni valami nyugtalan gondolat, hogy most nem csak az apámmal és Liamékkel való vacsoráról van szó.

Finoman a combjára simítottam a kezemet, a könyöke mögött és éreztem, ahogy a tenyerem alatt ellazulnak a befeszült izmok.

- Nézz rám, Lou - fáradt sóhaj után, kiegyenesedett, kezeit az ölébe ejtette, és félárbócra eresztett szemeivel pislogott rám. - Nem tudom, mi ijesztett meg téged ennyire, vagy csak ekkora nyomás nehezedik rád az új pozícióddal, de...

- Ezt hogy érted?! - szaladtak ráncba a szemöldökei, én pedig tudtam, hogy ezt most óvatosan kellene megfogalmaznom, ha vigyázni akarok férfiúi büszkeségére.

- Életem... - simítottam a tenyerembe az arcát. - Mióta te dirigálsz odabent, annyi feszültség van rajtad, hogy még kamaszként sem élvez el ilyen gyorsan az ember.

Louis arca megdermedt, kivéve a száját, amivel kitartóan próbált szavakat formálni, de minden próbálkozásánál csak értelmetlen hápogás sült ki. Végül feladta, megcsóválta a fejét, aztán kegyetlen csillogással a szemeiben rabul ejtette a tekintetemet.