Összetörve 3 (átírás alatt)

17. Pöttöm

L.

-Miből jött rá, hogy kit kell figyelnie valójában? -húzta össze fenyegetően Harry mama a szemeit. Ájtatos mosolyával egy pillanatra sem tudna megtéveszteni, mert nekem automatikusan nyílik a bicska a zsebembe, ahogy ránézek. Utolsó találkozásunk alkalmakor ketten fogtak le, hogy ne rohanjak a nőnek, de azt hiszem ebben a pillanatban most még kezet is csókolnának nekem, ha erre vetemednék.

-Igazából... -tettem hátra a kezeimet és járkálni kezdtem fel, alá. -Már kezdetektől fogva sejtettem, hogy itt valami határozottabb cél vezérel minden játékost. Ez a kicsinyes bosszú mögé bújtatott kínzás elég lapos volt számomra. Amikor azonban Olivertől vártam volna a választ a rutinszerű kérdésemre, ő leleplezte magát azzal, hogy oldalra tekintett. Igen, abban a pillanatban hárman tartózkodtak egykupacban azon irányban, de valljuk be őszintén, Mike a légynek sem tudna ártani, ezt most jelentette ki ő maga is! Harry meg... Ne haragudj, életem, de diagnosztikailag nem vagy abban az állapotban, hogy önkínzásra vetemedj, bármennyire fájdalmas is volt az elválásunk.

-Csak szeretnéd... -horkant fel a göndör. Persze, egy szavamat sem gondoltam komolyan, legalábbis nem ebben a gúnyos formában, de örülök neki, hogy átlátott rajtam és nem kezdte el az igazát hajtogatni azzal kapcsolatban, hogy nekem rosszabb volt, mint neki és egy féreg vagyok, amiért ilyen könnyen beszélek erről, mintha semmit sem jelentett volna az egész. Bárcsak...

Visszafordultam az asszony felé, akinek addigra egy érdekes fintor ült ki az arcára, ahogy egy pillanatra a fiára tekintett. Ja, vagyúgy!

-Ahogy ott játszotta a rettegésben tartott, ártatlan áldozatot, aki egyetlen kicsi fia védelmét akarja csak élvezni, felfordult a gyomrom. Ne haragudjon meg asszonyom, de ön nem képes az emberi érzelmek kimutatására. Ez már a legelső találkozásunknál is világos volt.

Anyuka felnevetett, mintha valami nagyon mókás viccet meséltem volna éppen, ahogy felemlegettem az első találkánkat. Karcos nevetése betöltötte az egész helyet és esküszöm még a vakolat is útnak indult tőle.

-Már akkor tudtam, hogy csak szálka lesz a körmöm alatt, de nem gondoltam volna, hogy ilyen messzire el kell mennem a fiam gyógyulása érdekében.

-És megint helyben vagyunk! -forgattam meg a szemeimet, ahogy beigazolta a sejtéseimet az ittlétünkkel kapcsolatban. -Ezért csinálja? A beteges homofóbiája miatt? Nem bírja bevenni a gyomra, hogy az egytlen fiacskája a farkakra izgul?

-Louis! -kiáltott közbe Hazz.

-Mi van? Ne szólj bele! -rivalltam rá, majd visszafordultam anyuka felé. -Attól, mert engem el akar tűntetni a földszínéről, attól ez még benne marad Harold génjeiben! Így született, fogja már fel végre! Nem tudja elnyomni az ösztön-énjét a befásult akarata ráerőltetésével! Tegyen hát egy szívességet és fogadja el végre, hogy a homoszexualitást nem lehet és nem is kell gyógyítani, ellentétben a retardáltsággal! -még a nyálam is kiszökött, ahogy felé köptem a szavakat, mert ez a fajta butaság már szinte kegyetlen.

-Kölyök! Vegyél vissza... -csatlakozott a szájcsatába Micheal.

Ekkor merült fel bennem még egy kérdés.

-És te? Te hogy a picsába kerülsz ebbe bele? Azt ne mond, hogy te is beléptél valami ítélkező szektába, mert akkor betöröm az orrod!

Micheal nem ilyen. Ő volt az, aki rámutatott arra, hogy nem kéne szégyellnem a másságot. Nem feltétlenül csak a szexualitásommal kapcsolatban értette, mert abban az időben voltak gondjaim a korosztályomba való beilleszkedéssel is, de azt is csak miatta tudtam felvállalni egy idő után szemrebbenés nélkül bárkinek. Ha most elveszítem az elfogadását, azzal ismét át kell értékelnem az életemet.

-Ezt nem értheted, kölyök... -lehajtott fejjel bámulta a padlót, mintha nem merne a szemembe nézni amiatt, amit tett. El sem tudom képzelni mi az, amit egy ilyen egyszerű embernél ne tudnék megérteni. Nincs valami összetett személyisége, inkább csak egy örökké beforratlan sebe, amit néha nyalogatnia kell, hogy ne őrüljön bele a tragédiába. De nem hiszem, hogy őt is zsarolással tartaná maga mellett a nő, mint ezt a gyászhuszárt itt mögöttem szőkében. Vele kapcsolatban biztos vagyok, Harry meséje és a pancser alakítása miatt, hogy anyuci valószínűleg felkínált neki még egy lehetőséget, ahol a megtört szerelmest kell eljátszania, aki megkínozza és elrabolja egykori kedvesét és annak hódolóját. Micsoda szerelmi dráma! A szívem megszakad...

-Próbáld meg! -szólítottam meg ismét volt orvosomat, aki egyre mélyebbre süllyedt a szégyenkezésben.

Nem válaszolt. Nem mozdult, nem reagált. Ijesztő csend telepedett az épületre, ami miatt hallani lehetett, hogy odakint zuhog az eső. Ez számomra még jobban növelte a horrorfilmbe illő hangulatot és kezdtem magam tényleg valami film összeállításban érezni.

A mozgás végül Harry felől érkezett az anyja személyében, aki peckes járásával odasétált Mike-hoz és egy határozott mozdulattal szembe fordította magával és lekapta. Úgy dugta a nyelvét a szájába, mintha ki lenne éhezve egy jó kis szenvedélyre, kár, hogy cseppet sem tartottam romantikusnak a pillanatot és nem azért, mert nem izgatnak a heterók, csak egy kicsit hátborzongató volt, ahogy mindeközben a csókcsata közben engem figyel tébolyult tekintetével. Harry sem bírta sokáig nézni a jelenetet, szinte azonnal elfordította a fejét, hosszú hajával eltakarva a fájdalomba taszított arcát. Biztos nem lehet kellemes, ahogy látod anyukádat nem apukáddal smárolni...

-Ó... -szólaltam fel, ahogy befejezték a nyáladzást. -Hát, igazad van. Ez nekem magas.

Micheal lesütötte a szemeit és krákogva húzódott el a nőtől, aki amúgy is félre akarta tolni, hogy felém közeledjen. Magassarkúja koppanása visszhangot vert a némaságban, drámai hatást keltve az amúgy is színpadias alakításoknak.

-Na... -kezdte, kényeskedő hangján. -Ha sikeresen kielégítettem a kíváncsiságát, doktor -idézte az Olivernek szánt szavaimat. -Akkor meg szeretném kérni, hogy kövesse dr. Wolfe-ot, míg én beszélgetek  a fiammal. -a még mindig földön gubbasztó Harryre biccentett, aki inkább az ölében lévő kezeit bámulta, elveszve a biztonságosabbnak bizonyuló gondolataiban, minthogy ránk figyeljen. Hiába, észrevettem, hogy összerezzen anyja szándékai hallatán. Bevallom, egy kicsit én is. Inkább lenne merszem ezzel a kis suhanc Oliverrel kettesben hagyni, hogy jól megkúrják egymást, mint azzal a nővel, aki ugyanolyan érzelmi analfabétát akar csinálni a fiából, mint amilyen ő maga.

-Na, gyere Pöttöm! -Micheal karon ragadott, ahogy rájött, magamtól nem fogok egy tapottat sem mozdulni, és a rozoga kijárat felé kezdett vonszolni.

-Anyád a Pöttöm!

Szemem sarkából láttam, miután kigyűlölködtem magam a megnevezés hallatán, hogy Oliver egy bocsánatkérő tekintettel tudja csak otthagyni Harryt, aki viszonozta a pillantását, arcvonásai ellágyításával és egy halvány mosoly kíséretében, bólintott a szöszkének.

Igazából... Nem tett jót ez a látvány így szív tájékon.