Összetörve 3 (átírás alatt)

31. A hajnal első sugarai

H.

Majdnem sikerült. Majdnem újra teljes, szabad embereknek érezhettük magunkat. Csak át kellett volna sétálnunk azokon a határt emelő kapukon, amik úgy zárták körül ezt a helyet, mint egy töviskoszorú a fej köré szögezve.

Az eső is megsiratta az itt eltöltött, nyomorúságos napjainkat és, bár az ég tisztulni látszott, ahogy a csapadék is megritkulva hullott alá, tiszta fényekre mégsem számíthattunk égi áldásként, a borongós éjszaka sötét leple alatt.

Louis lassan, vontatottan fordult hátra, a remény rabló hang felé, én pedig a vállába kapaszkodva harapdáltam a számat belülről. A látványkép, ami fogadott minket, egy életre kísérteni fog ezután. A kedves orvos nézett le ránk, onnan a lépcsők tetejéről, karjai közt erősen tartva azt a személyt, akiben újra és újra csalódnom kell, akiben megint megbíztam, és ő megint csak elárult.

Oliver feszengve próbált szabadulni a csuklóját markoló szorítás elől, amit a doki igazán fel se vett, én pedig próbáltam magamra felhívni azzal figyelmét, hogy szinte már lyukat égettem a hasába a tekintetemmel. Az arcáról, még ekkora távolságban is, tisztán ki lehetett venni a szégyenérzet látványos vívmányait.

- Miért nem lepődök én meg ezen... — Louis halk, sóhajjal átitatott szavai szintén visszhangoztak a csalódottságtól, de nem voltam benne egészen biztos, hogy kiben is csalódott pontosan. — Most mi lesz, Mike? Láncra versz minket? Visszatoloncolsz? Ránk támadsz?! Hát gyere csak, barátom, de egy pillanatra se hidd, hogy egy hang nélkül visszamegyünk oda! — izmai megfeszültek a karom körül, halántékán pedig egy ér kidagadva lüktetett rendületlenül, ahogy dühösen szűrte a szavakat. — Ha csak egy ujjal is hozzánk mersz érni megint, kitaposom a beleidet, Wolfe! — Megszorítottam a vállát, hogy eltereljem a figyelmét, mielőtt még felrobban, és egyből szembe találtam magam az átható kékekkel, amikben a vihar most csendesülni látszott.

Csak ennyit szerettem volna ezzel elérni, semmi többet. Azt akartam, hogy ne hagyja eluralkodni felette az állatiás ösztönöket, mert ők pont ezt akarják már a kezdetektől fogva. Csak a lehetőségre várnak, az indokra, hogy megölhessék következmények nélkül. De abban biztos vagyok, hogy én sem fogom hagyni, hogy ez megtörténjen, mint ahogy nem fognak minket oda behurcolni még egyszer!

- Ugyan, doktor úr, mindenki tudja, hogy amelyik kutya ugat, az nem harap. És magának rendesen felvágták a nyelvét, Louis — egy újabb alak derengése taszított vissza a legsötétebb  félelmeim középpontjába. Minden szenvedésem és rémálmom megtestesítője ott állt fent, leigázó dominanciájába pompázva, szikrázó szemeivel szinte felboncolt minket. Louis hangosan, fokozatosan szívta magába a levegőt, majd hitetlenül megrázta a fejét. — Tudja, igazán kezd ki lenni a faszom önnel, Ms. Nemvagyunk Márházasok...

- Az érzés kölcsönösen viszonyos, doktor — megindult lefelé a márvány lépcsőn, tűsarkújának apró koppanásaival minden alkalommal egy kis darabot elpusztított a bennem megbúvó remény fonalaiból, amikkel a menekülés gondolatába kapaszkodhattam. — Nem mehetsz el, Harold — engem nézve, lelépett az utolsó lépcsőfokról is, és lassú iramban közelített meg minket. Ahogy érezhetővé vált a közelsége, Lou egy fél lépéssel hátrébb csússzant, mintha csak a mágnes két azonos pólusai lennének, taszították egymást. Anya értette a célzást, ezért megállt egyhelyben és, miután egy rosszalló pillantással illette Louis-t, a figyelmét ismét rám szegezte. — Még nem vagy jól...

- Mi ez a hülyeség, anya?! — fakadtam ki, és egyszerre kaptam négy irányból meglepődő tekinteteket. Elvettem Lou nyakából a karomat és a saját reszketeg lábaimom megállva, indultam meg anyám felé. Eldöntöttem, hogy itt és most véget vetek ennek a komédiának, akármennyire is meggyűlöl majd érte.