Összetörve 3 (átírás alatt)

26. Múló remény

H.

Kábulatba taszítva járattam fel-alá rajta a szemeimet, keresve egy apró jelet, a legapróbbat is, ami esetleg arra enged következtetni, hogy csak szórakozik velem.

De Louis komolyan gondolta. Ugyanúgy kapkodta rajtam mélyszínekben játszó kékjeit, csak ő a bátorító jeleket kereste az enyémekben.

Louis megkérte a kezemet? Nem, ezt egyszerűen nem tudom megfelelő mappába pakolni a fejemben a 'dr. Louis Tomlinson' feliratú fiókban. Soha nem néztem volna ki belőle, hogy képes lenne elköteleződni, pláne nem egy tizenkilenc éves, hozzá képest kisfiúval. Az ő élettapasztalatai mellett, az enyémek csak apróbb kirándulások és belekóstolások a nagyvilágba. Nem mondom, hogy én nem gondolkoztam már ezen, de annyira féltem tőle, hogy nem fog komolyan venni, és felesleges formaiasságnak tekinti az ilyeneket. Kinézem belőle. Erre most ott tartunk, hogy... Hol is tartunk?

-Hazz?

Ekkor jöttem csak rá, hogy még nem válaszoltam. Olyan messzire tereltem a gondolataimat, hogy, bár felfogtam, hogy hozzám szólt és tudtam is, hogy válaszolnom kell, ahogy azt is, hogy mit kell válaszolnom, de a szám beelőzte az eszemet.

-Én... Lou, én... -hebegtem.

-Ne! Nem kell azonnal válaszolnod. Ha úgy érzed időre van hozzá szükséged, megértem. Bőven van rá időd -körbejáratta a tekintetét a szobán, utalva a tartózkodásunkra. -Csak annyit kérek, hogy gondolkodj rajta, rendben? -megpaskolta a kézfejem és a számra hajolt, hogy egy rövid csókot lopjon.

Mielőtt azonban elhajolhatott volna előlem, úgy döntöttem, szavak helyett inkább tettekkel mondom el neki, mennyire akarom, hogy örökre hozzá tartozzak. Visszarántottam a fejét, a tarkójánál fogva, és hagytam, hogy az ajkai ismét az enyémeknek csapódjon. Kihasználva a meglepettségét, átfurakodtam a nyelvemmel a selymes ajakpárnák között, és ahogy elnyílt a szája, egy jóleső nyögés szakadt fel a torkából a heves indulatoktól. Gerincénél megtartva kezdtem egyre jobban hanyatt dönteni, de mielőtt teljesen fölé kerekedtem volna, ő megtámasztotta magát a könyökével és hangosan zihálva próbált szóhoz jutni.

-Hazz... erre már nem lesz időnk...

-Igen. -bólogattam, mint egy idióta, miközben a szám a fülemig ért.

-Mi...

-Igen, szeretném veled összekötni az életemet, Louis Tomlinson! -izgatottan tekintgettem az egyre világosabb színben tündöklő szempárakban, amik a fellelkesüléstől megnyugodtak. Átdobva karjait a vállam felett, a nyakamba borult, az orrából kifújt forró levegő pedig a nyakamat simogatta.

Egymás szoros ölelésében ringattuk a másikat hosszú, mámoros perceken keresztül, míg végül nyílt az ajtó, és ezzel kiszakított minket a saját világunkból vissza, a zord jelenbe.

🦋🦋🦋

Napok teltek már el, és semmi.

A kezdeti lelkesedésem, amit abból merítettem, hogy apa majd ránk talál, Louis-val pedig itt vagyunk egymásnak, mostanra elhalványult. Szakadatlanul hurcolnak el, addig a székig és tépik darabokra az önbecsülésünket, miközben végignézik, ahogy szenvedünk az egymás iránt érzett vágyainktól.

Louis is kezd gyengülni. Már nem látom kék szemeiben, azt a vörös izzást, amit az ellenállása táplált. Nincs meg az a lázadó hangnem, amivel rápirít az emberekre. És ez megrémít. Ha ő feladja, én is elhullok. Ő tartja bennem a reményt, mióta csak idehurcoltak minket, akármennyire is nem akartam magamnak bevallani ezt kezdetben.

Oliver néha bejön hozzám, hogy megpróbáljon beszédre bírni, de addigra olyan fáradt vagyok fizikailag is, és mentálisan is, hogy a létezés is fáj.

-Látni akarom...

Egy kisebb szobában feküdtem a benne lévő dohos, időrágta matracon, a plafont bámulva, miközben remegő gyomrommal vívtam csatát. Oliver mellettem ült, a földön és a behozott ételemnél babrált, a tálcán lévő kis gyógyszerekkel, amiket napiasan leerőszakolnak a torkomon, mivel magamtól nem vagyok hajlandó bevenni csakúgy, mint az ételt magát.

Oliver szaggatottan szuszogott, miközben rám emelte tekintetét, amit én csak a perifériámból érzékeltem.

-Nem lehet, Harry... A múltkor is kis híja volt, hogy lebukjatok. Azzal csak többet ártanátok magatoknak.

-Leszarom... -lecsuktam a fáradtságtól égő szemeimet, amikből ennek hatására meglódultak az eddig várakozó állásban nyugvó könnyeim.

Ujjak simítottak végig gyengéden az arcom peremén, magukkal ragadva a sós cseppeket. Felnyitottam a szemeimet és oldalra fordítva a fejemet, néztem a fiút, akit még mindig nem tudok hová tenni magamban. Minden alkalommal, amikor találkozunk, egy új oldalát mutatja nekem, emiatt egy örök rejtélyjé, egy titokzatos idegenné válva.

Csöndbe burkolózva pislogtunk egymásra hosszú ideig még, aztán, amikor jól megszívta magát a látványommal, köhintett és félre fordította a fejét, hogy megszakítsa a kínossá vált szemkontaktust.

-Apukád azóta sem jelzett?

Hosszan beszívtam magamba az áporodott szobalevegőt, és fejben milliószor is megbántam, hogy részletesen beavadtam Olivert, a kijutási tervbe. Ezzel most feltépte a nagy nehezen leragasztott sebeimet. Louis-nak pont azért nem akartam elmondani, mert számítottam arra a lehetőségre is, hogy csak feleslegesen beleéli magát, és azt nem viselném el, ha miattam törne darabokra és az üres ígéreteim miatt. Elég, ha én szenvedek a naivitásom miatt. Nehéz volt erre gondolni, mert mostanra kezd az egész olyanná válni, mintha csak a fejemben történt volna meg a segélyhívás. Bár a telefont megtarthattam, azzal a feltétellel, hogy ha lebukok, nem köpök, mégis egyre feleslegesebbnek éreztem a birtoklását. Csak hiú reményt keltett bennem percről percre.

Ismét egy hosszabb csend telepedett közénk, minekután nem voltam hajlandó válaszolni a fájó kérdésre. Emaitt viszont  majdnem elnyomott az álom, ami karöltve harcolt a fáradtsággal az éberségem elaltatása végett. Ekkor Oliver hirtelen megpaskolta a karomat, és felpattant a földről.

-Gyere -nyújtotta felém a kezét, amit én szemöldökráncolva, de elfogadtam. Furcsálva néztem a srácra, aki érthetetlen jókedvet kapott valahonnan, de a kíváncsiságom ismét felülkerekedett rajtam, ezért követtem őt, egészen a folyosókig, amin bármikor, ha végigmegyünk, mindig egyfajta halálvágy tör rám, rögtön miután kiráz a hideg és a fogaim is összekoccannak.

-Hová megyünk? -kérdeztem, miután már olyan helyeken lődölögtünk, ahol még egyszer sem vittek keresztül itt tartózkodásom alatt. Oliver pedig még mindig nem tartozik a legmegbízhatóbb emberek közé számomra, mióta neki köszönhetjük, hogy itt vagyunk.

-Sétálni.