Összetörve 3 (átírás alatt)

23/1. Segítek

-Nem kötelező ám bébiszitterkedned rám. Nem köplek be, ha most kereket oldassz és folytatod inkább valahol máshol a kétszínűsködést...

A szőke, nagy zöld szemeit meresztgetve nézett rám, de hamar elfordította a fejét rólam, mert ezek szerint nem tetszett neki, hogy így bánok vele. Annyira kis mimóza, hogy én nem is értem, hogy volt képes eljátszani a szívtelen szívtipró szerepét pár nappal ezelőttig. Pedig az elején még engem is át tudott ejteni, de azt mostanra már csak a heves féltékenység ködjére fognám, amin nem láttam túl.

-Nem akartam, hogy ez így történjen... -még a hanglejtése is teljesen más volt. Mint, amikor egy gyerek bocsánatot kér a szüleitől, mert lebukott a csínytevése közepette. Hát ezen nevetnem kellett.

-Mintha elhinném! Ne haragudj, de, ha valaki valamit nem akar, akkor azt nem teszi meg. Ez így működik normális embereknél. Akiknél nem, azoknak én segítek különbséget tenni jó és rossz között, hogy erre képesek legyenek. Tudod. A diliseknek.

-Én nem vagyok bolond! -ökölbe feszültek a kezei, és nagyon dühösen tudott csak rám nézni ebben a pillanatban. Méghogy nem az! Akkor nem venné támadásnak a célzásomat.

-Nem, Oliver, te szánalmas vagy. -köptem felé a szavakat, hogy egy pillanatra se bátorodjon vissza. Ideje helyre rakni végre a srácot. -Mennyibe fájt volna keresned magadnak egy másik producert? Vagy az önsajnáltatás helyett új célokat kitűznöd? Biztos vagyok benne, hogy sokkal kevesebbe, minthogy most kapálóznod kelljen, hogy helyrehozd az ostobaságodat. Nem játék közben kellett volna rájönnöd, hogy erősebbek az ellenfelek, mint hitted.

-Nem ismer engem...

-Nem, valóban nem. -közelebb lépdeltem hozzá, hogy sarokba szoríthassam. Ezzel megint elértem, hogy rám nézzen és tetszett, az a reszkető csillogás, amit a méregzöldekben láttam. -De a fajtádat ismerem. Gyáva vagy és ostoba. Azt hiszed, a világ legnagyobb bajai szakadnak a válladra folyamatosan, emiatt leszarod a körülötted lévőeket. Gyerek vagy, Oliver. Szórakozol másokkal és magasról teszel rá, ha fájdalmat okozol a tetteiddel. Tovább lépsz, és elfelejted az egészet. Aztán, ha az élet elégtételt akar venni rajtad, megfutamodsz és újabb áldozatokat szedsz magadnak. Ez vagy te, Shepherd. Egy szánnivaló alak. És csak sajnálni tudom, hogy összetalálkoztál Harryvel. Őt sajnálom a leginkább... De, ha az kell ahhoz, hogy örökre eltűntesselek a gondolataiból, akkor foggal-körömmel küzdeni fogok érte, nem érdekel mennyire taszít majd el!

Sikerült nála valami agyfagyást előidéznem, mert hosszú percekig csak szuggeráltuk egymást ezután. Én kiadtam minden gondolatot a személyével kapcsolatban, és igazán dícséretre méltó, hogy ezt ilyen kultúrált formában sikerült végrehajtani.

-Jóvá akarom tenni... -motyogta, lehajtott fejjel.

-Háh! Nekem aztán nincs szükségem az erőfeszítéseidre, köszönöm szépen! Semmi olyat nem tudnál tenni, amivel meggyónnád a bűneidet, drága fiam. Tomlinson tiszteletes pedig nem osztogatja csak úgy a megbocsátást balekoknak. -legyintettem a kezemmel miközben elsétáltam a felfekvőre és hanyatt feküdtem rajta. Ujjaim a hasamon összefonódva, becsuktam a szemeimet, ezzel jelezve, nem kívánok többet hozzáfűzni a témához.

De az eddig mozdulatlan léptek, egy kis idő után felém közeledve váltak egyre hangosabbá. Mivel továbbra sem óhajtottam kinyitni a szemem, csak éreztem, hogy megállt felettem és engem néz.

-Hogy küldjelek még el a picsába, hogy felfogd?

-Elfelejtettem a nevét...

-Nem gondolom, hogy sok szükséged van rá. -mocorogtam a kényelmetlen ágyon. Kitartása az van, baszd meg...

-Én csak... -idegesen beszívta a levegőt, amin nagyon meg kellett erőltetnem az arcizmaimat, hogy ne ránduljon mosolyba. -Csak szeretném előlről kezdeni. Be szeretném bizonyítani, hogy félre ismert és igenis vannak értékeim.

Kipattantak a szemeim és egy hirtelen mozdulattal felültem, hogy lábaimat átdobva, lelógassam az ágyról és felé forduljak. Kissé előre is dőltem, hogy kényelmetlenül érezze magát a közelség miatt, aztán halk, negédes hangon szóltam hozzá.

-Oliver. Mi soha a büdös életben nem leszünk puszi pajtik, és tudod miért? -megvártam míg jelez valamilyen formában, ami egy suta fejrázásban nyilvánult meg. Igazából csak mocskosul élveztem a hatalmat. -Mert nincs szükségem a barátságodra. Nincs szükségem ebből itt -mutattam végig az egész lényén. -bármire is. Nem vagyunk ugyanazon a szinten és soha nem is leszünk. Vagy fel tudsz nekem ajánlani valamit, amivel átértékelem a létezésed? -égető pillantással mélyesztettem a tekintetem az egyre bátortalanabb fiú szemeibe, aki, mintha csak kimondtam volna a varázsszót, kihúzta magát, és határozott tekintetével válaszolt a költőinek szánt kérdésemre.

-Segítek nektek kijutni innen.

-Hogyan? -kapaszkodtam bele a felsőjébe, ezáltál az orrunk már majdnem összeért. Nagyon elegem kezdett lenni a játszadozásaiból.

-Már meg is tettem.

🦋🦋🦋

Helóheló💕
Bocsánat, hogy sokáig nem volt rész, kicsit összekavarodtak a sztorik a fejembe😂😂
Egyébként, ez a rész sokkal hosszabb akart ám lenni, csak nem merem egybe kirakni Harry szemszögével, mert az már tényleg kritikusan hosszú lenne😭
Szóval ma még mindenképpen megkapjátok a másik felét is és köszönöm a türelmet!😭😊💚💙