Összetörve 3 (átírás alatt)

9. Meg kell tennem

H.

Minden készen állt.

Kicsattanó izgatottsággal rendezgettem a cuccainkat egy sporttáskába és sajnos, rossz szokásomat megtartva, rendet raktam az egész lakásban. Nagyon nem bírtam magammal, mióta apával leraktuk a telefont, néhány intézkedés után, ami azt a célt szolgálta, hogy végre egykor és mindenkorra bebizonyítsam Lounak, hogy számomra ő a legfontosabb ember az egész világon.

Mert ez így van. Fogalmam sincs, miért ingott meg bennem ez az érzés, akár csak egy pillanatra is. Így utólag persze, sokkal könnyebb azt mondani, hogy csak összezavarodtam a múltam iránt fellobbant érzéseim miatt, amik nagyon is kellemesen hatottak a mai napig is. De annak vége. Annak így kellett lezárulnia.

Azt terveztem, ma bemegyek Louhoz, miután itthon végeztem a pakolással, első sorban azért, hogy beszéljek Oliverrel és neki is a tudtára adjam, hogy, bár azóta is kedves emlék az életemben, de soha nem lesz már ennél több, még mielőtt valami olyat tenne, amit mindketten megbánnánk. Utána megkeresem Lout, és elrabolom egy kicsit a hétköznapokból.

Eddig még nem is tudtunk egyszer sem kettesben eltölteni akár csak egy napot is. Ez elég szomorú, így belegondolva... Mindig történtek körülöttünk a dolgok, amikben nem is nagyon van beleszólásunk, egyszerűen csak megtörténnek, aztán kézzel lábbal kapálózunk, hogy kikeveredjünk a lavinából, ami szép lassan betemet minket.

Nincs bajom a kalandokkal, de ez már kezd egy kicsit sok lenni...

Átlépve az intézet kapuján, ezekkel a gondolatokkal intettem rá Tomra, a kapuőrre, egykori beszélgető cimborámra, aki szokás szerint most is csak ült és nem csinált semmi említésre méltót. Lennénk gyógyintézeti őr.

Csak miután beléptem a nem rég megjárt épületbe, amikor Olivert felkísértem Liamhez, hogy elintézze az átjelentkezését, akkor döbbentem rá, hogy rendben van, hogy meg akarom keresni az említett szöszit, de fogalmam sincs melyik az ő szobája, vagy, hogy jelenleg hol tartózkodik. Néha tényleg túl egyszerűnek képzelem el a dolgokat...

Nem jutott jobb eszembe, irányt váltottam, és Louis irodája felé vettem az utamot, hogy akkor indítsuk a kellemesebb részével a tervünket. Megállva az ajtaja előtt, elidőztem egy kicsit a fémszürke névtábláján és el kellett rajta mosolyodnom, milyen őrülten szexin néz ki hivatalos formában a neve. Nagyon sokszor sikerült már lázba hoznia azzal is, ha csak szórakozásból az én nevem elé is odatette azt a két betűt, de az ő esetében, ennek a rövidítésnek valóban ott volt a helye. Nem tudom megmagyarázni miért, de nagyon büszke voltam rá a sikereiért. Azért, ahonnan elérte a sikereit.

Bekopogtam, de választ nem kaptam, se semmilyen jelzést arra, hogy bemehetnék. Talán nincs is itt. Na jó, de nekem mindenképpen beszélnem kell valakivel, aki tudja a hollétüket, és az is lehet, hogy bent van, csak szokás szerint annyira bele van mélyedve valamibe, hogy ilyenkor aztán atombombát is robbanthatnának közvetlenül mellette, arra sem kapná fel a fejét egy pillanatra sem.

Benyitottam.

Ahogy kinyílt az ajtó és felfedte előttem a szoba belsejét, egy pillanatra lemerevedtem, ahogy nem az a látvány fogadott, amire számítottam.

A sötét, kócos hajzat helyett, szőke fürtök tárultak elém, türkizkék szemek helyén pedig fűzöld szempár vakított el.

-Hazza! -köszöntött Oliver, felvidult arccal, ahogy ő is realizálta ki vagyok.

-Oli? Hát te? -értetlenül becsuktam magam mögött az ajtót és a szoba közepéig sétálva, tisztes távolságra tőle, megálltam. -Hol van, Lou?