Összetörve 3 (átírás alatt)

29. Hiányoztál

H.

Leereszkedtem az összezuhant Oliver elé, akinek már a látványától is gombóc nőtt a torkomban. Tudom, hogy Lou néha képes túlzásokba esni, de tőle azért elvárná az ember, hogy az átlagnál kicsivel több empátia szoruljon belé, ilyen helyzetekben.

- Hé... — gyengéden csúsztattam rázkódó hátára a kezemet, ezzel kicsikarva belőle a félelemmel átitatott szemkontaktust. Ajkai remegtek, ahogy szólásra biggyesztve próbált mondani valamit, de a vaspántként szorongató szégyene nem engedte neki. Gondterhes sóhajt hallatva, igyekeztem megtölteni a tüdőmet az áporodott levegővel.

- Figyelj, Oli — súgtam, közelebb dőlve hozzá, hogy Lou ne hallja meg. Marcangolja csak a bűntudattal kevert féltékenység! — Nem akart bántani. Ő nem olyan, mint az apád! — Oliver zöldjei felcsillantak a kétely fényeiben. — Tudom, ez most nem volt túl meggyőző, de kérlek, higgy nekem! Segíteni akar ő is, és én is. De ehhez az kell, hogy előbb te segíts nekünk, érted? — végigkövettem a szemeimmel, ahogy az eddig türelmesen várakozó könnycsepp, életre kapva, meglódul a szemgödréből és hosszú, nedves vonalat húzva maga után, legördül a sápadt árnyékoktól kitüremkedő arccsontján. Odanyúltam, hogy mutatóujjam hegyével útját álljam, és eltűntessem az apró árulót. Összerázkódott a halvány érintéstől, ami a bőrét érte és tekintetét a földre szegezte.

Láttam rajta, hogy magában vívódik és próbál döntést hozni, de az az igazság, hogy tisztában voltam vele, hogy nem fog nemet mondani, mert ő is ugyanannyira ki akar szabadulni innen, mint mi. Meghallottam Louis türelmetlenkedő lábdobogását, amiért kicsit fel akartam gyorsítani a nyilvánvalót, nehogy egy újabb összeroppanást harcoljon ki magának a fiú. Biztosra akartam menni, ezért próbáltam úgy elhelyezkedni, hogy Lou még véletlenül se lássa meg, ahogy az ujjaimat Oliver reszketeg kezébe csúsztatom, amik élettelenül feküdtek az ölében, és lágyan végigsimítottam a tenyerén. Szemei kikerekedtek és értetlenül cikáztak rajtam, de csak egy bizakodó mosolyt láttak az arcomon elterülni, a fel nem tett kérdésére. Halványan bólintott, amitől nekem a fülemig szaladt a győzedelmes mosolyom, majd felsegítettem magunkat a hideg kőről.

🦋🦋🦋

A nyolcadik ismeretlen folyosóról való lekanyarodás után, nem számoltam hányadiknál járunk, csak a testem kezdett fellázadni az aktív mozgáz és az alultápláltság kombója ellen. Oliver ment legelől, én mögötte két lépéssel mindig lemaradva, mert a hátam mögött kullogó Louis gyilkos aurája még ilyen távolságból is égette a bőrömet.

A kietlen átjárókon csak a lépteink koppanása visszhangzott, ami hátborzongató szimfóniát alkotott az eső marta, súlyos vízcseppek csörömpölésével az ablakokon. Egy-egy szoba ajtaja előtt elhaladva, be tudtam kukkantani az üres, lelakott szobákba is, amiknek nem volt már nyílászárójuk, vagy becsukhatatlan állapotban feszítették a korhadt keretet. Nem időztem sokat a megfigyelésükkel, de mégis, annyira bele tudtam magam képzelni a szituációba, ahogy odabent vegetálva, csorgatom a nyálamat a sok nyugtató hatású gyógyszerrel a gyomromban, és várom, hogy esetleg kikísérjenek elvégezni a dolgomat, vagy csak emberségesebb közegbe vigyenek egy pár perces, felszabadult séta keretében. Valamiért nekem mindig valami darkosabb hangulat ugrott be a szóról, hogy elmegyógyintézet. Ahol Louis dolgozik, leginkább egy óvoda... Mondjuk nem igazán játszanék Ki nevet a végén?-t Liammel.

Oliver egy újabb hosszú folyosóra fordult le, én pedig kezdtem úgy érezni, valójában fogalma sincs merre megy, de amikor reklamálásra nyitottam volna a számat, egy érdes tenyér rekesztette belém a szót, majd egy másik, a derekamra lapulva berántott az egyik nyitott ajtóval tátongó betegszobába. Louis a szoba közepére lökött, aztán nagy erőfeszítések közepette, sikerült behajtania a rozoga ajtót. Én is féltem, hogy ha rendesen bezárja, be is ragadunk ide.

Összezavarodva figyeltem, ahogy az az apró test végül felém fordul, nyakán ott lüktet egy ér, izmait szüntelenül befeszíti. — Mi a fasz, Harry?! — ingerült hangszíne az én zavarodott kíváncsiságomat is átlendítette a düh határaira. — Nagyon jól tudod, hogy mi az a fasz, Louis! — egy pillanatra fennakadtak a szemei, de aztán hamar rendezte a vonásait és ezzel együtt megindult felém. — Vigyázz, nehogy a szádba verjem az enyémet! Mégis mi járt abban az okos kis fejedben, amikor rá bíztál minket? — kezeivel ingerülten csapkodott, kékjei háborgó tengerként fojtogattak. — Te akartad, hogy segítsen nekünk! — köptem az arcába a vitathatatlant.

Louis szemei fáradhatatlanul szórták a villámokat, de már régen túl vagyok azon az időszakon, amikor szó nélkül meghunyászkodom bárki előtt is, ezért igyekeztem a legridegebb arccal hozzáállni a támadásaihoz.

- Egy egyszerű útbaigazítással is beértem volna! — sziszegte, szorosan lehunyt szemekkel.

- Miért nem tudsz benne megbízni végre, Lou?

- És te miért bízol meg benne ennyire, Hazz? — szegezte rám ismételten számonkérő kékjeit.

- Azért, mert... — ráharaptam a nyelvemre, mert biztos vagyok benne, hogy most akármit is mondanék, azt úgyis kiforgatná, vagy valami olyat hallana bele, ami nincs is ott. MERT NINCS OTT!

- Sejtettem... — hitetlenül megrázta a fejét, és már fordult is el előlem, hogy otthagyjon, de ezúttal én támadtam le, csuklóját az ujjaim közé szorítva, erélyesen visszarántottam és magam felé fordítottam. Kezét a magasba tartva emeltem a fejével egyvonalba és olyan közel hajoltam az arcához, hogy minden egyes kilégzését a bőrömön éreztem, forró pára kicsapódásában. Megbabonázva figyeltem elnyíló ajkai keskeny vonalát, amik kicserepesedtek a szárazságtól, de ugyanolyan kívánatosak maradtak, mint telt formájukban. Mellkasa az enyémnek feszülve éreztette, szabálytalanul dübörgő szívverését és egyre forróbb testhőmérsékletét. — Eressz! — Nem.

Egyszerre mozdultunk egymás felé, hogy egy szempillantás alatt összeforrjanak az ajkaink, miközben hagytuk, hogy felszínre törjenek a felgyülemlett aggályok és feszültségek. Elengedtem Lou csuklóját és a csípőjébe vájva a körmeimet, erősen hozzápréseltem magam az ágyékához. Erre válaszolva, a hátamba kapaszkodva nyomta magát még szorosabban a hozzám. Oldalra billentettem a fejem, hogy átfurakodhassak a szájába a nyelvemmel és kifáradásig kergessem az övét. Kéjes sóhajok hagyták el a torkát, minden nyelvcsapásomra, amit ajkaim összezárásával mélyítettem el. Lou élvezkedő hümmögése fellobbantotta a gyomromban a vágy lángjait, amitől a farkam egyből vigyázzba vágta magát. Hátrahajolt, zihált légzésével továbbra is csak az én számból volt hajlandó venni a levegőt.

- Annyira hiányoztál...

- Te is nekem...