Összetörve 3 (átírás alatt)

16. Színjáték

H.

Nem tudom mikor sikerült magamhoz térni, de még utána is nagyon sokáig csak reménykedni akartam abban, hogy csak álmodom. Ez csak egy rossz álom és, ha most visszafekszem, felkelek és semmi sem lesz igaz abból, ami körülöttem zajlik.

-Hogy érzed magad? -kérdezte egy kedves hang, ami kísértetiesen hasonlított apáméhoz. De nem ő volt. -A nevem dr. Micheal Wolfe, nem fontos megjegyezned, de illik az első találkozásnál bemutatkozni. -helyzettől függetlenül árasztott magából valami bensőséges nyugodtságot, ami miatt nekem is mosolyra húzódott a szám.

-Harry. -nyekegtem, aztán felszisszentem, ahogy a halátékomhoz érintett valami alkohollal átitatott vattapamacsot.

-Ne haragudj, máshogy nem megy. Szerencsére nálad csak az általános sebfertőtlenítést kell alkalmaznom. -óvatosan érintgette a fejemen lévő sebhez a vattát, amit valószínűlrg akkor szereztem, mikor elvágódtam a padlón.

Ekkor néztem csak körül, a hatalmas helyiségben, ahol feltűnően többen lettünk. Anya mellettem ült, lábait maga alá húzva és gondoskodó érintésekkel simogatta a vállamat. Nagyon jól esett a figyelme és emiatt nem is számított, hogy valamilyen szinten idegenkedem a tőle kapott gesztustól. Kicsivel távolabb a szőke tincsek tulajdonosa ácsorgott, hátát a falnak vetve, karjait maga előtt összefonva, grimaszoló tekintettel figyelt engem. Én sem nézhettem rá szebben, azt hiszem. És volt még valaki.

Louis egészen eddig engem mustrált, de ahogy felé néztem, elkapta a tekintetét rólam és idegességében ringatózni kezdett előre, hátra. Ennek a hálóingnek a halvány zöldes árnyalata nagyon nem az ő színe... Ezt leszámítva ugyanolyan gyűrött volt, mint itt bármelyikünk, akit fogságban tartanak. Talán egy kicsit sápadtabb is volt és izzadtabb, de ezzel nem nagyon foglalkozott, ugyanolyan lázadó magatartást produkált, mint amivel annak idején beleszerelmesedtem. Hihetetlen, hogy ennyi távol töltött idő után, és persze azok után, amit művelt, még képes megdobogtatni a szívemet úgy, mint senki más.

-Meg is vagyunk! -szakított ki a gondolataimból az orvos, és még egyszer lesimította a kicsi tapaszokat, amik összefogták a sebemet. -Nem szédülsz, igaz? Hányinger? Fejfájás? Jó, az mondjuk lesz egy ideig, csak arra figyelj, hogy ne idézzen elő ájulást! -gondoskodó szavaira csak bólogattam, mint egy kisfiú, aki valami rosszat csinált és az apja éppen megdorgálja érte. Hihetetlen, hogy csak most látom először, de olyan, mintha nagyon régóta ismerném. Egyáltalán nem értem mit keres egy ilyen személy Oliver mellett. Vagy talán mégis...

-Maga kezelte? -biccentettem a sarokban lévő felé. Igyekeztem nagyon halk lenni, hogy ne kapjak egy újabb pofont a kíváncsiskodásomért.

Az orvos csak aprót bólintott, szemeit lesütve, majd úgy tett, mintha még mindig a sebemet vizsgálná, hogy közelebb tudjon hajolni hozzám.

-Nem mindenki az, akinek látszik itt, Harry. Vigyázz magadra és a kölyökre! A neheze még csak most jön. Erősnek kell maradnod, hallod? -nem nézett rám, de én egyre kétségbeesettebben járattam a tekintetem az arcán, ami olyan merev volt, mintha nem épp most mondta volna azt, hogy mindenkit az ellenségemnek kell néznem. Megpaskolta az arcomat, majd felegyenesedett.

Louisra nézve láttam, hogy valamennyit ő is hallhatott az előbbi beszélgetésünkből, mert ugyanolyan gondterhelten nézte az orvost, mintha a mondottak kissé megijesztették volna őt is. Nekem csak ekkor esett le, hogy valószínűleg rá célzott kölyök megnevezés alatt. Szóval ők is ismerik egymást? Megbízhatok az orvosban? Megbízhatok Louisban?

-Mi folyik itt egészen pontosan? -Louis gyanakvó, magas hangja hasított a csendbe, előidézve a kísérteties visszhangot a falakról visszaütközve. Mindenki egyből a hangoskodó felé kapta a fejét, aki ettől a legkevésbé sem jött zavarba. Ugyanúgy nézett végig a társaságon, mintha ez egy tök természetes helyzet lenne.