Összetörve 3 (átírás alatt)

19. Láss a szívembe

"-Szólj annak a tökfilkó Boyle-nak, hogy hozzon élelmet a fiamnak! Szüksége lesz az energiára jócskán."

Miután a fejem fölött állva, szinte kényszerítettek, hogy egyek abból a mocsokból, amit ők ételnek hívtak, keservesen lepasszíroztam a torkomon pár falatot, de minden kanál után csak az jutott eszembe, hogy Louis vajon kap-e bármit enni.

Nem tűnt úgy, mintha jóllakásig etetnék. Olyan sápadt és lesoványodott volt, mikor utoljára láttam, hogy már inkább tűnt élőhalottnak, mint embernek. Nem volt kapacitásom aprólékosan megfigyelni, de biztos vagyok benne, hogy ő is ugyanannyira volt megviselt állapotban, talán még jobban is, mint én. Nem is értettem, honnan volt ennyi energiája, amikor összekötötte a szálakat, amik a háttérben futottak. Mindig lenyűgözött a gyors észjárásával és a bátorságával, ahogy még ilyen őrült helyzetekben is képes felszólalni. Nem akarom, hogy baja essen. Azt senkinek nem bocsátanám meg és nagyon félek tőle, hogy mit tennék, ha mégis bántódása esne...

Annyira látni szeretném. El akarom neki mondani, hogy sajnálom és, hogy szeretem. Hogy semmi, amit mondtam nem volt igaz, csak a pillanatnyi dühöm mondatta velem. A kezeim között akarom tartani és addig ölelni, míg a világ el nem pusztul. Újra szenvedélyes csókokkal akarom elhalmozni, hogy érezze mennyire szeretem és hiába próbáltam, nem bírok nélküle létezni. Ki fogunk innen jutni, mert mindketten megérdemeljük, hogy végre boldogok legyünk. Véget kell vetnem anyám ámokfutásának!

Nem tudom mennyi idő telt el, mióta magamra hagytak ebben a sötét, repedezett falú, nyirkos szobában, ahol beültettek egy székbe és csak a kezeimet láttam a homályban, de végre kitárult az ajtó, amin behoztak pár perccel ezelőtt és anyám eltéveszthetetlen alakja tűnt fel. Határozott mozdulatokkal közlekedett, felkapcsolta a villanyt, ami nem adott túl erős megvilágítást, de több volt a semminél. Egyenesen mögém sétált és ahogy elhaladt mellettem, én fordultam utána. Egészen a falig ment, húsz lépésnyire tőlem, aminek aztán kényelmesen neki dőlt, keresztbe fonta karjait és engem figyelt átható tekintetével. Úgy tűnt, nem kíván megszólalni, ezért én sem erőltettem semmilyen kommunikációt.

Pár másodpercre rá, ismét nyílt az ajtó, ezúttal két másik személlyel gazdagítva a szobában tartózkodók létszámát. A kedves orvos lépett be, karon fogva Louist, aki összegörnyedve próbálta még kisebbre összehúzni magát. Talán fájdalmai vannak... Az arca is erről árulkodott, ahogy szemöldökét összehúzva, száját oldalra elhúzva nézte a padlót.

Miután az orvos, azt hiszem Micheal volt a neve, lassan végignézett rajtunk anyámmal, óvatosan odahajolt Lou füléhez és súgott neki valamit, amire ő csak összepréselte az ajkait és szorosan lehunyta szemeit, mintha valamit nagyon nem akarna megtenni és az már szinte fájdalmat okozna neki.

Végül csak a doktor volt az, aki öles léptekkel megindult felém és mellettem kezdett matatni valamit. Ekkor vettem csak észre, hogy egész eddig volt mellettem egy infúziós állvány a hozzátartozó szilikonos tasakkal és egy kivezetőcsővel. A cső végén természetesen ott volt a tű vékony beszúró is, amit Micheal, rögtön azután, hogy egy szó nélkül elkezdte kitapogatni a megfelelő vénát, belém is szúrta. Nincs bajom a tűkkel, de ez most határozottan nem esett jól, mert volt egy olyan érzésem, hogy nem cukros vizet kapok ezen keresztül. Furcsállva néztem a műveletet, amit elvégzett rajtam, és reméltem, hogy elég bután néztem ahhoz, hogy elmagyarázza mit csinált. Felegyenesedve először rám, aztán a hátam mögé nézett, anyámra, aki valószínűleg jelzett neki valamilyen formában, mert egy nagy sóhaj után megszólalt.

-Apomorfin. Hagyományos gyógyszer az averziós terápiáknál. Értsd úgy, hogy a vérbe jutva, az agyra hatva, fizikai undort vált ki, bizonyos... ingerekre.