Összetörve 3 (átírás alatt)

13. Ajándék

"-Te meg mi a faszt keresel itt?
-Jó napot, dr. Tomlinson, csak beszélni szerettem volna Önnel!"

-Nincs miről beszélgetnünk, Oliver. -becsaptam az ajtót magam mögött és hatalmas léptekkel elindultam az irattartó szekrényekhez a szoba másik végében. Mindegy, hogy mit, csak csináljak valamit, amivel lekötöm a saját figyelmemet is a betörésért könyörgő arcáról. -Elérted, amit akartál. Szétmentünk, szabad a pálya! Menj, hódítsd vissza! -lapozgattam a mappák között.

-Félreérted, Lewis. Még közel sem...

-Ha legalább a szádra veszed a nevemet, normálisan tedd! -fojtottam belé a szót, aztán kikaptam egy random aktát és azt kezdtem lapozgatni. Szánalmas, amit csinálok egyébként.

Oliver idegesen topogni kezdett egyik sarkával, miközben ingerülten beszívta a levegőt és oldalra nézett. Szóval nem szereti, ha beléfojtják a gondolatait. Érdekes... Vett egy mély lélegzetet, aztán kisimította a kusza tincseit az arcából és érezhetően visszafogott hangjával megpróbálta felkelteni a figyelmem.

-Hát jó. Akkor nem mondom el, hol van Hazza, pedig lehet, hogy most nagyon nagy szüksége lenne rád. -önelégült mosollyal a képén hátrálni kezdett az ajtó felé. Ez komolyan ennyire gyerekes?!

-Ki ne merj menni azon az ajtón, miután ezt ide hánytad! -kiáltottam rá, ahogy felkaptam a fejem a távolodó alakjára. Oliver megfagyott a mozdulatban, hátra tett lábát a levegőben megtartva figyelt tovább, nyitott szája pedig egyre szélesebb vigyorra húzódott. Kurva idegesítő ez a gyerek...-Hol van? -tértem egyből a tárgyra.

Elég egyértelművé tette számomra, hogy Harry nem a törött szíve miatt nem ad magáról életjelet, de ha ennek a senkiházi fasznak bármi köze is van hozzá, eltöröm a nyakát!

-Szóval még mindig érdekel... -somolygott az orra alatt. Szerintem, fel fogom képelni.

Lecsaptam a kezemben tartott mappát az asztalomra és fenyegetően feltartottam felé az ujjamat, miközben közelebb lépdeltem hozzá.

-Kurvára ne azzal foglalkozz, hogy én mit érzek, Oliver! Inkább próbáld meg felfogni a csöppnyi agyaddal, hogy ha te nem lennél, ez az érzés most nem lenne egyoldalú! -szorult az állkapcsom, ahogy visszatartottam az indulataimat, ujjammal pedig erélyesen megböktem a mellkasát, amitől egy pillanatra hátra tántorodott. Aztán visszahajolt hozzám, mintha mi sem történt volna. Még ez is magasabb nálam... Ez is felbasz!

-Abban biztos vagyok... -vigyorgott a képembe szemtelenül. Én megütöm!

Megragadtam a felsőjét, amivel közelebb tudtam magamhoz húzni és már lendült az öklöm, hogy célba találjon az orra környékén, ő pedig védelmezően maga elé emelte a kezeit. Megálltam a mozdulatba, bár már tényleg az önuralmam határain túl jártam. Nem üthetem meg, mert abból csak nekem lesz nagyobb gondom és van nekem elég gondom nélküle is! Mikor rájött, hogy nem fogom megütni, mert már túl sok idő telt el egy határozott horoghoz, kinyitotta méregzöld szemeit és lelkesen figyelte az arcvonásaimat. Ijedtből hamar váltott át magabiztosba, leengedte a karjait, majd a csuklóm köre fonta ujjait, amivel tartottam a pólóját. A szorításom ennek ellenére nem gyengült, mert most azon a szerencsétlen anyagon vezetem le az elfojtott dühömet.

-Ha megütsz, nagyobb bajod is lesz annál, hogy Harryvel foglalkozz, és nem is fogod megtudni merre van életed szerelme. -gúnyolódott.

-Ó, fogadjunk? -suttogtam a szavakat, fenyegetően összehúzva a szemeimet. -Nagyon meggyőző tudok lenni, ha akarok.

-Hm. Honnan olyan ismerős ez? -dünnyögött magában, fejét lehajtva a kezeinket nézte. Miután ráébresztett, hogy még mindig őt tartom, a másik kezemmel is rámarkoltam a felsőjére és megrángattam, hogy megint rám nézzen.