Összetörve 3 (átírás alatt)

27. Üvegházhatás

Oliver kivezetett az épület által körbezárt üvegház részre.

Meglepődtem, hogy ilyennel is rendelkezik ez a hely és, ahogy gyorsan végigfuttattam a tekintetem, akaratlanul is elképzeltem teljes pompájában, benőtt gazok és az elhanyagoltság jelei nélkül. A magasba nyújtózkodó üvegkupola a fejünk fölött emlékeztetett rá, hogy hiába érzem úgy, mintha a szabadban lennék, ez még messze nem a szabadság.

A felhők kitakarták a Napot, ezért csak némi szürkés, halovány fény tudott átszűrődni a koszos ablaküvegeken, de nekem ez a kevés is bőven sok volt, ennyi idő sötétben kuksolás után.

— Tetszik? — Oliver gyengéden összeérintette a kézfejünket, de én azonnal elhúztam előle, ahogy bőr a bőrrel érintkezett. — Sajnálom, hogy csak ennyivel tudok szolgálni, de úgy gondoltam, némi igazi vitaminra is szükséged van, annyi műanyag tabletta után.

— Tetszik. Nagyon is... — mélyet szippantva a frissített levegőbe, elkezdtem beljebb merészkedni, egészen egy kopott, fehér padig, amire aztán le is ültem. Hanyatt dőlve a támlának támasztva a hátamat, hátrabillentettem a fejemet és csak élveztem a gyenge napsugarakat, ahogy az arcomat melengedték.

Hallottam, ahogy a pad ismét megnyikordul, jelezve, hogy Oliver is leült rá.

— Mi az? — megéreztem magamon a tekintetét, és kezdtem magam egy kicsit kellemetlenül érezni emiatt.

— Olyan gyönyörű vagy — mondta, elfuló hangon, én pedig nem tudtam megállni, hogy ne kacagjak fel az emlékektől, amik átsuhantak a fejemben, Lou hangjától visszhangozva.

— Egyik férfi sem örül annak, ha valaki gyönyörűnek hívja — somolyogva fordultam a szótlanul maradt Oliver felé, akinek az arcáról le lehetett olvasni, hogy nem ezt a reakciót várta, valószínűleg. Lehajtotta a fejét és a térdeire könyökölve beszélt a talajhoz.

— Soha nem fogsz már megbízni bennem, igaz?

— Nem, Oliver. Nem fogok — jelentettem ki, játszi könnyedséggel, ezzel egy újabb meglepetést okozva számára.

Elkeseredett szemeit látva, vettem egy mély levegőt, hogy végre egyszer és mindenkorra leszögezzem a dolgokat nem csak neki, de magamnak is.

— Figyelj, én...

— Szeretlek, Harry.

Oké, hát... Ezúttal neki sikerült egy gondolat-blokádot felemelve, a torkomra rekesztenie a szavakat. Csak nagyokat pislogtam és nyöszörögve erőlködtem, hogy kinyögjek valamit erre. Akármit. Mégis mit?! A fűzöld szemek eközben szaporán jártak rajtam, ugyanúgy várva, hogy reagáljak, mint én. Összezártam a sokktól tátva maradt számat és halkan, alig hallhatóan súgtam közénk a válaszom.

— Sajnálom...

Az utolsó remény okozta csillogás is kihunyt a szemeiből, és egy sötétebb árnyalatba átfestve, lehunyta azokat, majd megértően bólogatott.

— Igen. Sejtettem, hogy elkéstem... Nem baj. Jobb ez így. Megérdemlitek egymást. Tényleg... — keserűen felnevetett — Anyádnak nehezebb dolga lesz, mint képzelte, ha szét akar titeket szedni...

— Nem fog — vágtam rá, kicsit talán hevesebben, mint akartam, de ebben az egyben jelenleg teljesen biztos voltam, és jó érzés volt végre hangosan is kimondani.

— Tudom én azt, Harry. Te erős vagy, de Louis... — megrázta a fejét és lejjebb hajtotta.

— Lou is erős. Még nálam is jobban bírja a körülményeket — szeretném, ha tényleg így lenne.