Összetörve 3 (átírás alatt)

33. Úgy sajnálom

H.

Az idő ólomlábakon vánszorgott onnantól kezdve, hogy behoztak minket a rendőrfőkapitányságra. Az idefelé vezető úton a mentőben ellátták a könnyebb sérüléseinket és telepumpáltak minket infúzióval, hogy egy árnyalattal élőbbeknek tűnjünk a kihallgatás során.

Talán egy órát ücsöröghettem a kietlen folyosón, miközben Lou-ra vártam, miután engem már kifaggatott egy meglepően barátságos nő, akinél a családon belüli erőszak igencsak szívügynek minősült, mert minden elhangzott vallomásom után ellágyuló tekintetet és a sajnálom összes szinonímáját kaptam a következő kérdés előtt. Így történt, hogy én egy órával többet töltöttem odabent...

Nem esett nehezemre eljátszani az áldozatot, mert valóban annak éreztem magam. Csak egyszerűen már szenvedni sem volt kapacitásom mellé. Minden, amire most vágytam, hogy otthon lehessünk, a jó meleg ágyunkba, és egymás ölelésében szuszogva elaludjunk.

- Harry! — apám kacsázó lépteinek zaja térített magamhoz a vágyképekből, ahogy megiramodott felém a kihalt folyosón.

Feltápászkodtam a hideg kőről és azonnal egymás nyakába borultunk a jóleső viszontlátás végett. A nyakába fúrtam az arcom, apa gyengéden megszorított, aztán megütögette a lapockámat és elhajolt, hogy a fejemet kétoldalt a kezei közé fogja.

- Úgy sajnálom, hogy csak most jöttem! Nem engedték, hogy velük menjek és...

- Ne, apa! Ne szabadkozz! Örülök, hogy most már itt vagy.

- Ó, fiam! — újra átölelt és ezúttal ő dörmögött a nyakamba. — Annyira sajnálom, hogy át kellett menned ezen! Álmomban sem gondoltam volna, hogy anyád képes lenne ilyenekre...

- Várj! — toltam el magamtól, hogy a szemébe nézhessek. — Te tudod? Honnan?

Apa vett egy mély levegőt és elnézett oldalra, hogy ne lássam az arcára kiülő vívódását. Végül megacélozta a tekintetét és komor hangon szólalt fel.

- Amikor sikerült bemérniük a nyomozóknak a hely pontosságát, ahonnan felhívtál, tudtam... nem, inkább csak sejtettem, hogy anyádnak is köze van az eltűnésedhez. A helyen, ahol voltatok, régen őt is kezeltettem.

- Mi? — a szavak hallatán kihagyott egy ütemet a szívem, a torkom pedig olyan száraz lett, hogy vattát tudtam volna köpni, és egy pillanatra megfordult velem a világ.

Azonban, mielőtt apa folytathatta volna, nyílt az ajtó mellettünk, és egy megizzasztott Louis botorkált ki a kihallgatóból, mögötte az engem is vallatott nővel. Lou egyből mellém sétált és egy félszeg mosolyra kunkorodott a szája, amitől minden gondom egy pillanatra felszállt.

- Köszönöm, hogy együttműködtek, uraim. A továbbiakban levélben fogjuk Önöket értesíteni, ha esetleges kérdéseink támadnának az üggyel kapcsolatosan, bár személy szerint, nem hiszem, hogy lenne itt még miről dönteni. — biccentett felénk a huszas éveiben járó rendőrnő, majd egy kellemes mosollyal az arcán, papírokkal a hóna alatt sarkon fordult.

- Gyertek fiúk! — apa átkarolta a vállamat, miután Louis-nak is megütögette a hátát, aki erre felszisszent, de nem szólt semmit, pedig látszott rajta, hogy a nyelvébe harapva fojtja el a kívánatos indulatszavakat. A kijárat felé masírozva, rögtön kaptam a kezéért, ami nem volt ellenére.

🦋🦋🦋

- Szóval depresszió?

- Annál kicsit többről van szó, csak az orvosok szeretnek kategorizálni...