Összetörve 3 (átírás alatt)

23/2. Nem rólad beszéltem

H.

-Hogy érzed magad, fiam? -érdeklődött a kedves orvos, aki épp a pulzusomat mérte a csuklómon.

-Szerintem maga sem akarja tudni... -és valóban.

A szemeimet alig bírtam nyitva tartani a kiszáradtságtól és némiképp a fáradtság is rájátszott. Már rég nem a székben ültem, mikor bejött a doktor, mert képtelen voltam megtartani magam rajta. A falhoz botorkáltam és hátamat a hideg falnak vetve húztam magamhoz a lábaimat, de ezt az állapotot sem bírtam sokáig megtartani, úgyhogy engedve végtagjaim gyenge zsibbadásának, kinyújtva zsibogtak tovább.

-Most adok neked egy ilyet, és egy ilyet. -zsebéből előszedett két tégelyt, amiben ugyanolyan színű és formájú kapszulák voltak. Gyanakvóan néztem rá, mert már lassan a gondolattól is halálvágyam lesz, hogy megint valami gyógyszer kerül a szervezetembe. -Nem kell ez a nézés, ezek csak csak vitaminok és fájdalomcsillapító. -rázogatta meg felváltva a két műanyag tárolót, tartalma alapján.

Beletörődve sorsomba, visszafordítottam a fejem előre, és a szemben lévő szürkés, beázott falat kezdtem mustrálni. Az orvos, miután meglátta, hogy nem szándékozok tovább ráfigyelni, felsóhajtott és lerakta mellém a tégelyeket.

-Ne csináld ezt, fiam! Ne árts magadnak még jobban, kérlek.

-Csak hagyjon békén... -szuszogtam.

Azt hittem, ettől majd végre veszi a lapot és tényleg leszáll rólam, mert ő volt az utolsó személy, akitől most bátorító szavakat akartam hallani. Nem is ismerem. Fogalmam sincs milyen ember valójában. Ha jóban van Louval, akkor nem lehet olyan rossz ember, dehát mi köze van az anyámhoz? Mióta ismerik egymást, és orvos létére, hogy tudja ölbe tett kézzel végignézni, ahogy leamortizál két embert? Talán őt is megzsarolta, mint Olivert. Nem tudom... Nem is érdekel. Csak hagyjon magamra...

De nem tette.

Ugyanúgy elhelyezkedett mellettem a falnak dőlve, tekintetét ugyanarra a hányingert keltő szemközti falra szegezte. Egy ideig csak így voltunk, csendben, egymás mellett, hiszen nem igazán tudtam még mit mondjak neki, amivel rájön, hogy egyedül kéne hagynia. Aztán végül ő szólalt meg.

-Volt egy fiam. George-nak hívták. -kezdte, tekintete pedig a messzeségbe révedt, a falakon is túl. Hangjában semmi érzelmet nem tudtam felfedezni. -Most kábé annyi idős lenne, mint te. -rám nézett, és én csak ekkor láttam meg a mosollyal eltakart szomorúságot a szemeiben.

-Mi történt...? -vonakodtam, hogy megkérdezzem-e egyáltalán, mert már szinte biztos voltam a válaszban.

-Meghalt. -megrándult a szája. -Négy éves volt csupán. Az anyja... -vennie kellett egy mély levegőt, hogy folytatni tudja. -A feleségem megfojtotta, aztán pedig végzett saját magával is. Szülés utáni depresszióban szenvedett, én pedig nem figyeltem oda az előjelekre. Egyikükre sem figyeltem oda rendesen....

Néztem az arcát és próbáltam megbizonyosodni, hogy valóban azt mondta, amit hallottam. Ha igen, akkor bele sem akartam gondolni, hogy ő ezt tényleg átélte. Már csak így, hallgatva is végigvonult rajtam az a jeges borzongás és minden szó a torkomra fagyott tőle. Ez tényleg igaz! És most itt ül velem, egy számára ugyanolyan idegennel, mint amilyen nekem ő, és elmeséli élete legtragikusabb megrázkodtatását.

-Miért mondja el ezt nekem?

-Azért fiam... -nézett ismét egyenesen a szemeimbe, az övéi pedig kitörni készülő könnyektől csillogtak. Olyan volt, mintha erőszakkal tartaná a szemgödreiben. -Mert szeretném, ha megértenéd, mekkora sebet okozhat az ember lelkében egy gyermek elvesztése. Nagyon rossz dolgokra veheti rá azt a személyt, ha a családjából akár csak egy valakit is elveszít. Én is tettem... olyan dolgokat, amikre nem vagyok büszke. De már nem csinálhatom vissza. Viszont élhetek a lehetőségekkel, amiket az élet rak elém, hogy vezekeljek a bűneimért. Louis is egy ilyen lehetőség volt számomra. -felkaptam a fejem, ahogy a név elhangzott az üres, kietlen helyiségben. -Csak egy elveszett kölyök volt, amikor megkaptam, de esélyt kaptam rá, hogy kivakarjam a koszból. Tanítottam, beszéltettem, megváltoztattam az élethez való viszonyulását. Életcélt akartam neki adni és nagyon büszke voltam rá is és miatta magamra is, amikor eldöntötte, hogy átveszi a helyemet az intézetben. Tudtam, hogy szívvel-lélekkel fog hozzáállni a rászoruló betegek gondozására, bármennyire nem az lenne a hivatása. Általa úgy éreztem, kaptam még egy kis időt, hogy apa lehessek. De túl gyorsan felnőtt... -hitetlenül megrázta a fejét és elmosolyodott. Ez egy kicsit engem is megmosolyogtatott, de eztán visszagondoltam az előbb hallottakra.

-De én... -meg kellett köszörülnöm a torkom, hogy ezúttal hang is jöjjön ki rajta. -Én nem haltam meg! Nem veszített el, csak ki kéne nyitnia végre a szemeit és elfogadnia, hogy a családja igenis tökéletes lenne, ha hagyná! Soha nem tettem olyat, amivel megbántottam volna, ő mégis minden alkalommal belém rúg, vagy megtipor. Szeretni akarom, de nem hagyja! Tökéletesnek akar. Számára tökéletesnek! De ebbe én belepusztulnék... -én nem voltam olyan erős, hogy visszafojtsam a könnyeimet, amik fájdalmasan hullottak le az arcomra, végigmarva a bőrömet, elhasználva a maradék nedvességet is a testemből.

Az orvos, szaggatottan beszívta a levegőt, felállt, kezembe fektette a két kis kapszulát, majd összeborzolva amúgy is megviselt hajamat, egy sajnálkozó mosollyal az arcán kinyitotta az ajtót és, mielőtt még kilépett volna rajta, visszafordult.

-Nem rólad beszéltem, Harry.