ThINK

1. Fejezet

A nevem Ryan Collins. Mississippi állam Booneville városában születtem és nőttem fel. Jelenleg Nashville-ben élek, ez elég távol van a szülővárosomtól, de mégsem annyira távol, hogy ne tehessem meg az utat bármikor, ha kell. Tetoválóművész vagyok és elmondhatom, hogy van egy elég jól menő, saját szalonom. Huszonhat évesen elértem az álmomat, igazán büszke lehetek magamra. Van egy barátnőm, aki már évek óta boldogít. Elizabeth, vagy ahogy én hívom, Lissy. Egy lepukkant farmházban nevelkedtem, és pont olyan gyerekkorom volt, amilyennek hangzik. Fos. Az apám ki nem állhat, az anyám pár nappal az érettségim után felakasztotta magát, a húgom meg kezd hajazni egy ribancra. Alig vártam, hogy leléphessek abból a porfészekből. A gimnázium befejeztével felkaptam a kis tatyómat és lekoccoltam a haverommal, Timmel. Havonta egyszer kötelességemnek érzem, hogy hazamenjek. Kizárólag a húgom, Charlotte miatt. Vigyáznom kell rá, néha ki kell ragadni apánk gyűlölködő példamutatásából, mielőtt ő is olyan rohadékká válna. Éppen túlvagyok a havi látogatásomon, s most a 40-es úton haladok vissza a megszokott nyugalmamba. Apámnak megint sikerült indulás előtt felbasznia, azóta puffogok magamban. Lekanyarodok egy benzinkúthoz Yellow Springsnél, hogy pisálhassak és rágyújthassak. Mi a fasz van itt? Teli van a kút autókkal és emberekkel. Mintha egy kibaszott gyülekezési ponton lennék. Nem elég, hogy ideges vagyok, baromira nem hiányoznak most az emberek, csak még feszültebb leszek tőlük, főleg a tízperces várakozási idő miatt a budi előtt. A fasz apám szavai itt keringenek az agyamban, hogy mekkora egy szar alak vagyok. Hogy minden rossz miattam történt vele és anyám is miattam vetett véget az életének. Gondolom, az mit sem számít, hogy mániákus depresszióban szenvedett. Minden alkalommal ugyanazt kapom tőle. Fortyogok. Szeretnék neki végre bemosni, de azután talán soha nem mennék többet haza, és azt nem tehetem Char-ral. Tehát marad az utólagos fortyogás. Dühösen csörtetek ki az épület ajtaján, amikor nekem ütközik valaki.
- Nem látsz? - szólok rá. Hasonló stílusú választ kapok.
- Faszfej! - na, most már felnézek az illetőre. Jobban mondva le. Egy csaj az. Vagányul néz ki. Sötét haja a vállára omlik, kék szemei rám villannak. A fülében kék fültágító van, ami hangsúlyosabbá teszi a szemének színét. A dekoltált pólójából kilátszik a mellkas tetoválása. Hm, nem rossz munka. Kettő darab microdermál díszíti az ábrát a kulcscsontja alatt, de nincs időm jobban megnézni, mert miután ő is felmérte az én kilátszó mintázatomat, újra összeakad a tekintetünk. Valahogy ez a dolgok rendje. Amikor két talpig tetkós találkozik, akkor az általában elismerő pillantásokkal végződik. Mint a motorosok, akik integetnek egymásnak az úton kölcsönös tiszteletük jeléül. Az elismerő tekintet most is megvan, de jókedv egyikünknél sincs. Tisztelet még kevésbé. A csaj legalább olyan zabosnak tűnik, mint én. Seggfej módjára kilépek az üzletből, mielőtt beengedném. Nem szoktam így viselkedni, anyám udvariasságra nevelt, most biztosan forog a sírjában.
- Bunkó! - vágja a fejemhez a csaj, miután kipréselem magam mellette az ajtóban. Nem reagálok a sértésre, teljesen igaza van. Annyira még én sem vagyok bunkó, hogy leribancozzam, pedig a nyelvem hegyén van a szitok. Inkább rágyújtok és némileg megkönnyebbülök. Nekidőlök a kicsit távolabb leparkolt autómnak és megfigyelem a környezetemet. Hangoskodás irányába kapom a fejem. Egy régi Chevy körül üvöltözik néhány kopasz hülyegyerek. Azok is tele vannak tetkókkal. Lehet, hogy valami tetovált találkozó van itt, amiről nem tudok? Máskor engem is kinéznek ezekben a vidéki kis városkákban, most meg elárasztjuk a környéket? Az autójukból valami heavy metal üvölt, úgy keménykednek, mintha azok is volnának. Gyökerek... Ellenségesek az emberekkel, beszólogatnak minden arra járónak. Nem szeretem az ilyet. A korábbi csaj odamegy hozzájuk és mindegyiküknek dob egy becsomagolt szendvicset. Nem illik közéjük. Egy pillanatra megint összenéz velem. Elejtem a csikket, eltaposom, aztán beszállok az ősöreg, 1979-es Ford F150 Ranger Explorerembe és elhajtok. Semmi pénzért nem cserélném le szeretett SUV-omat. Lissy nagy bánatára. Bele sem hajlandó ülni. Lissy konkrétan milliárdos. Olyan gazdag, hogy abba belegondolni is fáj. Ő egy új GMC Yukon tulajdonosa, mindig abban kell utaznunk, de vezetni azt nem szeret. Ha csak teheti, a család sofőrjével furikáztatja magát. Ránézek a Tag Heuer karórára, amit még karácsonyra ajándékozott nekem. Nagyon nem érzem a magaménak. Ez az óra többe került, mint mindenem együttvéve. De a kedvéért hordom, mert boldoggá teszi. Mivel csak a barátaimat szoktam alkalomadtán fuvarozni, mellettem az ülésen kupacban állnak a magnókazetták. Kitúrom közülük a régi Black Sabbath-omat, hazáig ezt fogom hallgatni. Valami kell, ami elvonja a figyelmemet az engem ért vádakról. Elég volt az önmarcangolásból. Már besötétedett, mire leparkolok a (th)INK Again, avagy a saját üzletem előtt. Ezt neked, vén fasz! Ez egyedül a fiad érdeme! Lekapom a sporttáskát a platóról és a bolt melletti bérház ajtajába dugom a kulcsomat. Felvonszolom magam az első emeleti bérelt lakásomba, ami közvetlenül az üzlet felett helyezkedik el. Lissy szerint át kellene üttetnem a plafont, hogy egy lépcsőt csináltathassak a szalonból egyenesen a lakásba. Nekem ez a kis kerülő egyáltalán nem teher. És habár gyűjtök rá, hogy esetlegesen megvehessem az albérletet, akkor sem vonzana ez a gondolat, ha már az enyém lenne. Lissy szereti az egyszerű dolgokat. Neki mindez csak zsebpénz. De nekem ez az életem. És minden megszerzett centet magamnak köszönhetek. Felkapcsolom a lámpát és leejtem a sporttáskát a földre. Egyenesen a hűtőhöz megyek egy Budweiserért. Lecsavarom a kupakot és egy jó nagyot húzok belőle. Nem bánom, hogy most egyedül vagyok, nem vágyom egyébre, mint egy zuhanyra és egy kis alvásra. Leküldöm a maradék sört, aztán kivetkőzöm a ruháimból. Holnap talán sikerül szert tennem egy új tetoválóművészre, nehezen bírjuk már ketten Josh-sal. Túl sok vendégünk van, napi 12-14 órákat húzunk le. De szükségünk van a pénzre is, kell a szalonhoz és a lakáshoz. Na meg Lissy-hez, ő ugyanis nem igazán tanulta meg értékelni. Azt sem érti meg, miért a saját kis összekuporgatott vagyonomból kellett megcsinálnia az üzlet imázsát. Imádja a lakberendezést meg ilyen szarságokat. Én csak örültem, hogy megcsinálta nekünk, mert nem nekem kellett foglalkozni ilyen dolgokkal, ő meg örült, hogy kiélheti a kreativitását valami újban. Csak azóta is azt hallgatom, hogy ha engedtem volna, hogy a saját bankkártyáját használja, akkor mostanra a város luxusszalonja lehetne az enyém. Én nem akarok luxusszalont, én csak annyira vágyom, hogy betérjenek az emberek, rám bízzák a testüket és elégedetten távozzanak. Ez éppen elég nagy felelősség. De most félek, hogy a túlórák a minőség rovására mennek majd idővel. Ezért Lissy adott fel hirdetést és segített kialakítani még egy fülkének való helyet egy harmadik munkatársnak. Mindössze egyetlen embert hívott eddig interjúra, a legjobbat akarta. Izgatottan várom a holnapot, ennek össze kell jönnie. Vannak kételyeim Lis ítélőképességét illetően, de őszintén megmondom, semmi időm nincs ilyesmivel is foglalkozni. Mostanában majdnem minden nap éjfélig vagyok az üzletben. Ő megértő a helyzetet illetően, de már fogy a türelme, hogy rá is alig jut időm. Én is bízom benne, hogy egy harmadik személlyel összehangoltabban fognak menni a dolgok az életemben. Aztán majd kereshetek egy asszisztenst is, aki segít az időpontokkal és az üzlet dolgaival. De egyelőre csak szépen sorjában. Előbb legyünk túl a holnapon.