Destiny III - Százegyedik lélek végzete [✔]

Első fejezet

Kórház folyosóján a műtő előtt állni, borzasztó. Amikor megláttam Jackson élettelen testét olyan szintű magány és sírási roham tőrt rám, hogy ha az Első nem kiabál velem még mindig ott térdelnék mellette. Bár az is rájátszott, hogy megláttam Jackson apró mellkasi mozgásait.
  Wonho és Hoseok előttem ültek a székeken és egymás kezét szorongatva bámulták az ajtókat. Én csak mellkasom előtt összefont kezekkel dőltem a falnak a padlót bámulva. Fogalmam sincs, hogy mi is történhet ott bent, de már lassan egy órája, hogy bevitték.
  Soha nem bocsájtanám meg magamnak, ha Jackson meghal, még Hoseokék elé se mernék állni, sőt a gyerekek elé sem.
 - Desmond! - hangirányába fordítottam a fejem, ahol Bew sietett felém, de akit láttam a hátán ledöbbentett. Sysy a hátán kiterülve lassan lélegzett. - DaeHyun és a többiek figyelnek a kicsikre, én amint tudtam jöttem, hogy elhozhassam. - Megállt mellettem, mire a kezemmel megsimogattam a fejét, de ő aggódó szemekkel nézett fel rám.
 - Legalább még tudjuk, hogy küzdenek - suttogtam, és újra a falnak dőltem kezeimet a nadrág zsebembe süllyesztve, de már én is az ajtót bámultam.
 - Des... - síros hangra oda néztem, Wonhoék néztek rám könnyes szemekkel. Közelebb lépdeltem hozzájuk mire Wonho átült a mellette lévő székre. Leültem közéjük mire rögtön belekaroltak a kezembe hozzám bújva.
 - Nem lesz baj - motyogtam az ajtókat bámulva. - Biztosan túl élik. - Alig fejeztem be a mondatomat kialudt a piros lámpa, és nyílni kezdtek az ajtók. Jacksont egy hordágyon vitték el előttünk, de hulla fehér volt a feje pedig bekötve.
 - Hozzá tartozók? - sebész orvos végig nézett rajtunk, mire felálltam felé fordulva. - Nos, őszintén én alig tudom elhinni, hogy még mindig életben van.
 - Ezt, hogy érti? - kérdeztem értetlenül.
 - Félre ne értsenek, de a beteg fejsérüléssel került be, amit senki se él túl. Ő mégis életben van.
 - De? - orvos a szemeimbe nézett, olyan tekintettel, amitől kirázott a hideg.
 - De kómába esett - hallottam, hogy Wonhoék mély levegőt vettek. - Gépekkel bármeddig életben tudjuk tartani, ha szeretnék.
 - Mi van még? - elnézett mellettem, majd újra a szemeimbe.
 - Ha fel is ébred nem tudni, hogy milyen agy károsodást szenvedett. Lehet, hogy semmit, lehet, hogy emlékezet kiesése lesz, vagy amnéziája - utolsó szóra ökölbe szorultak a kezeim.
- Értem, köszönöm - bólintott, és elsétált mellettem, de még a kezét a vállamra tette és rászorított.
- Ne adják fel - félszemmel ránéztem, de ő rám nem, majd e szavai után elsétált.

Hét évvel később...

- Apa! - Dai kiáltására felemeltem a fejem, de nem kellett sokat várnom be is rontott a dolgozó szobám ajtaján.
 - Mi az? - értetlenül néztem rá, főleg, hogy az arcán izzadság cseppek csillogtak. - Mitől futottál ennyire?
 - Tan! - még értetlenebbül néztem rá. - Tan egészen eddig kergetett!
 - És mi-
 - Tsunayoshi Dai! - egy hangos mély kiáltás vágott bele a szavamba, ami egyetlen egy emberhez tartozott. - Azonnal gyere ide!
 - Soha! - ezzel ki is futott a szobámból, azonban a nyitott ajtóból még láttam, ahogy Tan Dai után fut. Fejemet rázva fordultam vissza a teendőmhöz.
  Hét év telt el, amióta Jacksont megtámadták, és kórházba került. De azóta is kómában fekszik a kórházi ágyában, igaz Son és DaeHyun a szoba ajtaja előtt állnak. Leginkább azért is örülök ennek, mert Hoseok és Wonho alig teszik ki a lábukat a szobájából, így tudom, hogy ők is biztonságban vannak. De míg ők ott vannak, az Áruló szabadlábon.
  A hét év alatt több gyilkossági kísérlet indult el a családom ellen, és ebből heten bele is haltak. Tisztában vagyok vele, hogy az Áruló a családban van, de fogalmam sincs, hogy ki lehet az. Voltak gyanúim, de éppen azok vesztették el az életüket, akikre gyanakodtam. Viszont abban is biztos vagyok, hogy Kwang, Jiho, Son, DaeHyun biztos nem árulnának el.
  Kibaszott rossz érzés, hogy pont a családtagjaimat vádolom azzal, hogy valamelyikük az Áruló. De még a Kilencvenkilencedik könyvében is benne volt, hogy a családban van az Áruló. De ki? Ki lehet az? Miért teszi? Köze lenne hozzánk? Hét éve ezek a kérdések kavarognak bennem, de míg nem lesz meg az Első könyve nem tudok semmire se rájönni. 
 ~ Dessi - hangjára a kezem ökölbe szorult, de ettől meg eltört a tollam. ~ És meg lett a századik toll! - Röhögésén tikkelt a szemem sarka, és közel voltam hozzá, hogy ha megint találkozok vele megfojtom.
 ~ Szerintem fogd be Századik - mély levegőt vettem, majd kifújtam és a törött tollat a kukába dobtam. Asztal fiókból elővettem egy újat. ~ Egyébként Des.
 - Mi van? - épp a negyvenkilencedik könyv keresésében voltam, de minden könyv keresésemet megzavarták. Ah, mielőtt mindenki értetlenkedne, már ötvenen vannak. Ötven lélek, ötven könyv, ötven kibaszott idegesítő hang.
  Hét év alatt hála Juwonnak és Heenek már ennyi könyvet sikerült megtalálnom, de még mindig rengeteg van. Mégis leginkább annak köszönhető, hogy egy városban három és négy könyv is megtalálható volt. Rejtély, hogy ezeket hogyan tették, őszintén nem is érdekelt míg megtalálom mindet, és az egész hülyeségnek véget vethetek.
 ~ Hé! - hirtelen kiáltásra összerezzentem, amitől félre írtam a szavaimat. ~ Ez azért van mert nem figyelsz.
 - Inkább mondjad, hogy mit akarsz.
 ~ Csak annyit, hogy rossz irányba keresed - összeráncoltam a szemöldökeim végig futtatva a szemeim a betűimen. ~ Szóltam, hogy én nálam már nehezebb lesz, de te ugyan úgy keresed, mint a többiekét.
 - Akkor hogyan keressem? - idegesen téptem ki a papírlapot, és kidobtam. Az ötvenedik könyvig mindig a mondatokba nem illő szavakat vettük ki, és összeillesztettük őket. Így amikor azok meg voltak, Juwon és Hee próbálták megfejteni, hogy melyik városban és milyen házban vannak. De most az Ötvenedik könyvét akárhányszor is olvastam át semmit nem találtam. Minden szó a mondatba illik, semmi nincsen értelmetlenül írva.
 ~ Des, ne értelmetlen szavakat keress - szólalt meg újra Ötvenedik. Egy ideje már a könyv keresésben is segítenek, és nem csak az utolsó oldalon írt szövegekkel. ~ Hogy magyarázzam..
 ~ Talán úgy, hogy nem szólsz bele neki!
 ~ Oh, fogd már be te csitri!
 ~ Yah! Kit hívsz te csitrinek?! Azt hiszed tehetek én arról, hogy melleim lettek?! - újabb vitájukra éreztem, ahogy rángatózik a szemöldököm. Ötvenedik és Hatvankilencedik előszeretettel vitatkoznak egymással, és leginkább azért, mert Hatvankilencedik az nő. Habár Ötvenediknek egész erős hangja van ahhoz képest, hogy még mindig láncolva van. ~ Inkább hagyd már, hogy kideríthesse hol van Negyvenkilencedik.
 - Ha ő is csaj, akkor nem akarom.
 ~ Héj! - amilyen felháborodottan tud kiáltani eltudom képzelni, ahogy közben toppant is az egyik lábával. ~ Csak gyere megint ide! Nem kapsz kegyelmet!
 - Jó, jó. Bocsánat - valami káromkodásokat piszmogott, de azokat nem hallottam, talán jobb is.
  Sóhajtva dőltem hátra a székben kezembe véve a könyvet. Újra az első oldaltól kezdve olvasni kezdtem, de már nem eltéréseket kerestem, csak olvastam. Igaz már ötvenszer elolvastam, de valahogy sose unom meg a történeteiket. Én nem éltem át azt, amit ők igen, én még csak egyszer voltam. Habár ők se kétszer voltak, egyszerűen több ideig maradtak, mint én.
 - Első.
 ~ Igen?
 - Mennyi idő telt el, mire visszamentél másodszorra?
 ~ Hm, mennyi is? - erre felhúztam a szemöldökeim. - Mikor felébredtem, akkor semmi se volt a tóban, tehát.. Hát..
 - Nem emlékszel mi?
 ~ Ah, hogy húzza a száját! - századik röhögve kiabált, amitől megfájdult a fejem.
 - Néha olyan érzésem van mintha nem hatvan fölötti férfi lennél, hanem egy tizenhat éves.
 ~ Ez szemét volt... - halvány mosollyal az ajkaimon a fejemet ráztam, és újra olvasni kezdtem.
 ~ Des.
 - Hm?
 ~ Ötvenhatodik és hetvenhetedik lapok közt keresgélj - Ötvenedik suttogását alig hallottam, de jobban ledöbbentett, amit mondott.
 - Miért mondod el? - nem válaszolt, ami aggasztott.
 ~ Monie sose bírta elviselni az Áruló ámokfutását - Hatvankilencedik szintén halkan beszélt. ~ Közölünk ti ketten vagytok azok, akik ennyire rosszul viselik, hogy bántják Jacksonékat.
 - Monie?
 ~ Igen Monie! Desmondból a Mon. Talán szeretnél egy nevet?
 - Nem, inkább kihagyom - csak kuncogott. Ötvenhatodik oldalra lapoztam a könyvet, és végig olvastam a hetvenhetedik oldalig, de semmi nem tűnt fel. De ha Ötvenedik ezt mondta, akkor valaminek benne kell lennie. De mi.. Még a gondolatom végére se értem megláttam egy szót, inkább egy mondatot.

"- Párizsban születtem."

Akárhányszor olvastam át a könyvet, én teljesen odavalónak tartottam, hiszen Jabal megkérdi tőle, hogy hol él.
 - Azt a kurva eget! - kiáltva csaptam az asztalra a könyvet. - Mégis miért nem tűnt fel?
 ~ Mert értelmetlen szavakat kerestél, és nem néztél a sorok közé - szégyenkezve túrtam a hajamba. ~ Ne megrovásként vedd a szavaimat. - Száj húzva írtam le a város nevét. ~ Egyszerűen te csak arra törekedtél, hogy értelmetlen városnevet kerestél, ami a könyvem megtalálásáig be is jött.
 ~ Én megkíméltem az utódaimat! - Ötvenegyedik szavaira a szemeimet forgattam.
  Még valamit vitatkoztak egymással, de én nem foglalkoztam velük. Jobban érdekelt, hogy vajon hogyan írhatta le a lakást, ahol van a könyv is.
 - Apa - felemeltem a fejem, és megláttam Minzhut az ajtóban. Hét év alatt a kis kilenc éves visszahúzódó kisfiúból egy tizenhat éves fiú lett, aki le se tagadhatná az apját. Igaz neki nem szőke a haja.
 - Baj van? - fejét ingatta. Közelebb lépdelt, majd megállt az asztalom előtt, ami már rosszat sejtetett bennem.
 - Apa - kérdőn néztem rá. - Veled akarok menni a Múltba.