Destiny III - Százegyedik lélek végzete [✔]

Huszonhatodik fejezet

Desmond

Őszintén a reggelem az katasztrófa, vagyis számomra. Először Wonho mondhatni megfenyegetett, hogy mindent megfognak tenni azért, hogy szeretkezzek velük. Utána persze tudomásomra jutott, hogy Jackson és Hoseok semmit se tudtak aludni a rémálmaik miatt. Valójában valahol számítottam arra, hogy nem fognak tudni aludni, ezért abban a hitben voltam, hogy kihasználják az alkalmat és átjönnek hozzám. De végül csak Wonho jött, aminek persze meg lett az eredménye is.
Főképp, hogy Hoseoknak és Jacksonnak fekete karikák voltak a szemeik alatt, ami miatt féltem, hogy a fáradságtól valami történni fog velük. Tudom, hogy 24 óra alvás hiány oly szinten nem fárasztó, de ettől függetlenül, ha valami számukra unalmas lesz, akkor könnyedén elbóbiskolhatnak, és máris meg van a baj.
Ami persze az óráimon látható is volt...
Míg tanítottam félszemmel mindig figyeltem rájuk, de a szemeik le-le csukódtak. Leginkább Jacksonnak és Hoseoknak. Wonho jól bírta, bár inkább látszott rajta, hogy kényszeríti magát, hogy ne aludjon el. Aggódtam értük, nagyon aggódtam.
Legszívesebben haza küldtem volna mindhármukat, de vagy az apjaik szidnának le, vagy ők makacsolnák meg magukat azzal, hogy nem is álmosak. Persze úgy a harmadik órán már észrevehető volt, hogy valami más köti le a figyelmüket. Nem akartam rájuk szólni, mégis túl nyilvánvalóan tették azt, hogy valamit néznek a pad alatt. Főképp, hogy néha-néha Jackson és Hoseok valamiről beszéltek, majd újra visszanéztek a pad alá, utána látható volt, hogy Wonhonak is mutogatják.
És ennek az egésznek az óra közepén lett elegem, amikor még a kiadott feladatot se kezdték el csinálni. Így kilépve az asztal mögül feléjük sétáltam. Szemem sarkából láttam, hogy a többi diák felnéztek a füzetükből, és végig nézték, ahogy a három jómadárhoz sétáltam. A padjuk mellett megállva az asztalra támaszkodtam, mire Jackson és Hoseok felkapták a fejüket, de lentebb is csúsztak a széken.
- Megtudhatnám, hogy mi fontosabb, mint a matek? - kérdeztem mosolyogva, amire mindketten nagyot nyeltek. - Kérem. - Nyújtottam a kezem Jackson felé, de ő nem szólalt meg, csak a fejét rázta, amitől lelohadt a mosolyom. - Nem mondom még egyszer. Add ide a telefonod.
- Honnan tudo- tudja, hogy a telefonom? - valójában mókás volt, hogy tegezni akart, de végül mégis magázásba kezdett.
- Utálom, ha hülyének néznek - szemeit forgatta, és sóhajtva felém nyújtotta a telefont. - Köszönöm, és most már oldjátok meg. - Egy ujjammal a füzetére böktem. Kelletlenül nézett fel rám, de végül a kezébe vette a tollát, és mindhárman neki álltak. Míg vissza sétáltam az asztalomhoz a telefon képernyőjére pillantottam, de amit láttam ott a szemeim kerekre tágultak, és még meg is torpantam a döbbenettől.
Eladó házak, még hozzá olyan környéken, ami mondhatni a család házához közel van.
- Jackson Wang, a szünetben bent marad! - hátra néztem rá a vállam felett, amire még a székében is ledermedt, és a fejét se emelte fel. Telefonját az asztalomra tettem, és a székre leülve az asztallapra könyököltem, állam összefűzött ujjaimra fektettem. Fogalmam sincs, hogy mit akarnak ezzel elérni, de semmi jót nem látok belőle.
Jackson telefonján eladó házak voltak, vagyis mindhárman azt akarják elérni, hogy én azt a házat vegyem meg, amit ők kinéznek. De miért? Mi a szándékuk? Mégis, ha én házat szeretnék maximum valami kis panellakás.

~***~

Kicsengőt hallva a többi diák kisétált, de ők hárman bent maradtak. Amint becsukódott az ajtó felálltak a székükről, és azokat megfogva leültek a tanári asztal elé.
- Magyarázatot - Jackson felpillantott rám. - Miért néztek ti eladó házakat?
- Mert azt keresel - motyogta.
- Valóban, de nem családi házat. Nincs nekem arra pénzem, főképp nem a számlákra. Egyedül biztosan nem.
- Segítünk - Hoseok felkapta a fejét, és egyenesen a szemeimbe nézett. - Segítünk benne. - Határozott szemeiből reménykedő lett.
- Mégis hogyan segítenétek? - felemeltem a fejem, és a kezeimet letettem az asztallapra. - Tizenöt évesek vagytok. Se keresetetek, se munkátok. Iskolások vagytok. - Végig néztem rajtuk, mindhárman mellkasuk előtt összefont kezekkel hátra dőltek a székben. Nagyon nem tetszik nekem.
- Valóban, ebben igazad van - félszemmel Wonhora néztem. - De iskola mellett tudunk dolgozni.
- Úgy beszélsz mintha már most velem akarnátok lakni - mivel nem válaszoltak rájöttem, hogy mi is volt az, ami nem tetszett. Összeakarnak velem költözni. Nem is az, hogy én ne akarnám, de a véleményem szerint gyors lenne, főképp számukra. - Maximum tizennyolc évesen költözhetnétek hozzám. És még ha hülye is lennék, akkor se engedném, hogy dolgozzatok iskola után.
- Miért visszakozol ennyire ellenünk?! - Jackson kiabálására döbbenten néztem rá. - Mi csak jót akarunk neked, amit te egyáltalán nem akarsz! Csak mondd meg, hogy nem szeretsz minket! Rajta! - Hitetlenkedve dőltem hátra a székben.
- Tehát, ha nem akarom, hogy bajotok essen. Nem akarom, hogy veszekedjetek a szüleitekkel. És nem akarok még családi házba költözni veletek. Már nem szeretlek titeket? - Jackson összeszorította a fogait, és elfordította a fejét. - Fogalmam sincs, hogy mit akartok ezzel az egésszel elérni, de most fejezzétek be, mert számomra nem jó, és nem szeretnék veletek rosszba, vagy rosszabban lenni.
- A rosszabban-t, mire érted?
- A szakításra - néztem Wonho szemeibe. Nem válaszolt, csak bólintott.
- Ettől függetlenül, ha van egy lakás, ahol a tulajdonossal már megbeszéltünk egy időpontot, eljönnél? - Hoseok kérdésére végig néztem rajtuk, és visszanéztem rá.
- Nem - feleltem határozottan. Mindhárman hitetlenkedve nevettek fel, majd felálltak a székekről, és amint visszavitték egy szó nélkül az ajtó felé sétáltak. - Telefon. - Jackson hátra nézett rám. Vissza sétált hozzám, majd a kezébe vette a telefont, de még rám se pillantott, ami őszintén lelkiismeret-furdalást okozott. - Miért? - szemem sarkból láttam, hogy felém néztek, mielőtt kiléptek volna a teremből. - Miért ilyen fontos nektek, hogy én elmenjek arra a találkozóra?
- Mert szeretnénk neked segíteni - Wonho halk volt, amitől még inkább elfordítottam a fejem róluk. Nem mondtak többet, és hallottam, hogy csukódik a terem ajtaja.
- Desmond, - félszemmel Bewre néztem. - szó szerint visszautasítottad őket. Ez azért durva volt tőled. - Mellkasom előtt összefont kezekkel dülöngéltem a székkel, de csak magam elé bámultam. - Érthető, hogy nem akarod azt, hogy iskola után dolgozzanak, de ők jót akarnak neked.
- Az lenne a jó, ha tiszteletben tartanák azt, amit én érzek - egy hangra az ajtó felé kaptam a fejem, de ekkor jöttem rá, hogy még csak most csukódott be normálisan. Hallgatóztak. Ez az Desmond, lökd el őket még jobban!
Ingerülten álltam fel a székről, és az ajtó felé sétáltam. Azt kinyitva kintebb léptem, majd a szemeimmel őket kerestem, de sehol se láttam már őket. Ezért elindultam az udvarra vezető ajtók felé, azokon kilépve rögtön észrevettem őket egy asztalnál. Tay, Nam és Jimin is ott voltak velük. Láthatóan is rossz kedvük volt. Lehajtott fejjel ültek, maguk elé nézve.
Sóhajtva túrtam a hajamba, de elindultam feléjük, amire persze Jimin felfigyelt, és láttam, ahogy mozog a szája. Jacksonék felkapták a fejüket, végig nézték, ahogy közelebb lépek hozzájuk, újfent lehajtották a fejüket.
- Megint a földbe akarod tiporni őket? - Tay gúnyos hangjára ránéztem, de ő ugyan úgy gúnyosan mosolygott.
- Nincs hozzád hangulatom - láttam, ahogy megrándul a szája sarka. - És nem éppen veled akarok beszélni, tehát megköszönném, ha befognád a szádat. - Újra nyitotta a száját, de NamJoon befogta neki, így Jacksonék felé fordultam.
- Tiszteletben fogjuk tartani mostantól, amiket érzel - Hoseok motyogta, én az asztallapra tenyereltem.
- Egy kurva okot mondjatok, amiért elmenjek veletek - felkapták a fejüket, és a szemeikben valódi reménység volt. - Nos?
- Velük élhetsz - lesajnálóan néztem Jiminre, ám ő csak vállat rántva elvigyorodott. - Te mondtad.
- Tőlük kérdeztem - szemeit forgatva nézelődött tovább az udvaron.
- Ettől függetlenül igaza van Jiminnek - visszanéztem Jacksonra. - Velünk vagy együtt, tehát természetes, hogy együtt élnénk.
- Majd egy hónapja vagyunk együtt, és nem tíz éve.
- Ha úgy nézzük, akkor de.
- Ne hozd ide a múltat - néztem Hoseokra. - Még mindig nem hallottam az okot.
- Nincs okunk rá - Wonhora pillantottam. - Semmi ok nincs erre, egyszerűen szeretnénk, ha eljönnél velünk, mert veled akarunk élni, lakni. Mondhatnánk az álmokra, de azok csak kifogások lennének. Szeretünk téged.
- Rendben, beszéljétek meg iskola utánra - először mintha még fel se fogták volna, de majd már boldog mosollyal felugrottak, és átölelték a testem.
Ettől függetlenül még mindig rossz előérzetem volt, és tudtam, hogy készülnek valamire.