Destiny III - Százegyedik lélek végzete [✔]

Tizenhatodik fejezet

Desmond

Amikor Jackson kijelentette, hogy velem fog jönni, akkor a szívem hihetetlen gyorsan verdesett, de ettől függetlenül tudtam, hogy nem azért mert akar. Össze van zavarodva, amit teljes mértékben megértek, hisz tizenöt évesen biztosan sokkoló lehetett az a tudat, hogy valójában a két legjobb barátjával együtt járt egy negyedik fiúval. De abban is biztos vagyok, hogy főképp azért se érti, mivel a könyvben úgy van minden leírva, hogy már megtörténtek.
És most mégis itt van velem a fűznél, közel ül hozzám, csakis azért, mert megtudta, hogy valójában kilenc év van köztünk, és nem tizenkilenc. Nos végül is tizenkilenc, de Nana rávilágított valamire. Először fogalmam se volt, hogy miről is beszél, amikor eszembe jutott, hogy Juwonnál is volt hasonló. Juwon és az apja azt hitték, hogy tizenkilenc vagyok, pedig az évszámok szerint huszonhét voltam. Vagyis arra következtettünk, hogy semmit nem öregedtem, ezért egy kicsit hazudtunk a koromról. Így jutottunk ki ott, hogy nem harmincnégy éves vagyok, hanem huszonnégy
Erre Jackson feltett egy olyan kérdést nekem, amitől köpni-nyelni nem tudtam. Hirtelen még azt sem tudtam, hogy hogyan reagáljak, csak néztem rá, szemeim felváltva néztek az ő íriszeibe, amik egyre zavartabbak lettek. Elkapta rólam a tekintetét, és a talajt bámulta, egyik kezével fűszálakat tépkedett.
- Hogy én várjak? Ezt hogy érted? - előrébb hajoltam, hogy elkaphassam a tekintetét, de ő csak jobban elfordította a fejét. A kicsit letettem a földre, mire Eiido lefeküdt mellé és a mellső lábaival magához húzta. Egyik kezemmel megtámaszkodtam Jackson háta mögött, másik kezemmel az álla alá nyúltam, és két ujjam közé fogva magam felé fordítottam a fejét. De egyszerűen nem akart rám nézni. - Jackson. - Félszemmel rám nézett, ami valamelyest megnyugtatott.
- N-nos.. - megköszörülte a torkát, és már mindkét szemével engem nézett. - Ú-úgy értem, hogy mi még csak tizenöt évesek vagyunk, te pedig felnőtt férfi. - Felhúzott szemöldökkel bólintottam. - T-tehát..
- Ha most kinyögöd azt, hogy várjak míg ti is huszonnégy év-
- Öt évet! - hirtelen vágott a szavamba, mégis ledöbbentett. - Öt évet várj, akkor már húsz évesek leszünk.
- De én akkora már huszonkilenc leszek, nem fog zavarni? - lesütötte a szemeit, és a fejét ingatta. - Miért beszélsz többes számba? - Nem válaszolt, csak felemelte a kezét az égre mutatva, mire felnéztem. Egy fekete holló repült felénk, amin már muszáj volt mosolyognom. Hope olyan gyorsan repült, hogy alig tudott megállni a lábain a landoláskor, őt mégse zavarta csak közelebb ugrált hozzánk.
- Yah! Ez mozog! - mindketten oda kaptuk a fejünket, és megláttam, ahogy Hoseok és Wonho a fejüket kapkodták a két fűz között.
- Bewitcher - füleit lecsapva sunnyogott el kettejük között, és mellém ügetett. Szájában egy szatyor volt, amiből tudtam, hogy Nana biztosan mindent pakolt bele.
- Ne nézz így, épp a kapun másztam át, amikor megláttam őket - Wonhoék felé néztem, akik mosolyogva sétáltak felénk, mire elengedtem Jacksont és kiegyenesedtem.
- Pontosan milyen hely is ez? - Hoseok leült a másik oldalamra, Wonho Eiido mellé és kíváncsian nézte a kicsit. - Hát ő?
- Itt találtuk - Bew letette a szatyrot az ölembe, majd lefeküdt Wonho mögé, aki mosolyogva simogatta meg a fejét, mire dorombolni kezdett. Szatyor tartalmában kutakodva találtam kis tálat, tejet, húst és kenyeret. - Megpróbáljátok megetetni, míg én csinálom a dolgomat? - Végig néztem rajtuk, de ők komoran néztek rám, amin sóhajtottam. - Hallgatom - közben a kis tálat a fűbe tettem, és öntöttem bele tejet, majd a kicsit a kezembe véve próbáltam vele megitatni. Ahogy a vizet, az ujjam belemártva a tejbe a kicsi szája elé tartottam, de hamarabb kezdte el, mint a vízzel.
- Desmond - felnéztem Wonhora. - Hány éves vagy?
- Huszonnégy - bólintott.
- Hol születtél?
- Magyarország - néztem Hoseokra, aki bólintott. - Kérdez-felelek lesz?
- Nem, csak erre kíváncsiak voltunk - rántott vállat nevetve Hoseok. Inkább nem reagáltam rá semmit sem. - És Jackson hogy-hogy veled van? Hajnalban könnyezve sietett el Wonhoéktól. - Jacksonra félszemmel néztem, de ő az egyik térdén könyökölve megint a fűszálakat tépkedte.
- Figyeljetek - Wonhoék engem néztek, de Jackson csak félszemmel. - Ha jól értelmezem, akkor Jackson nem várta végig, ti pedig ketten elolvastátok. - Egyszerre bólintottak. - Abban a könyvben minden igaz, ami le van írva. - Jackson felém kapta a fejét hitetlenkedve, Wonhoék szemei kerekre tágultak.
- Vagyis.. Minden megtörtént, ami ott le van írva? - bólintottam.
- Védőállatok a bizonyítékok, hogy van misztikum a világban - mindhárman bólintottak. - De ebben a világban van varázslat is, és erre a bizonyíték az a fa. - Mutattam Wonho mögött lévő vörös fűzre. - Az a Fa él.
- Él? - Wonho összeráncolta a szemöldökét, és hátra fordult. - Már hogy élhetne?
- Nem is emlékeztek? - visszakapta rám a fejét. - A könyvben az van írva, hogy még nálam is nagyobb, most mégis milyen kicsi. - Felhúztam a szemöldökeim, de ők már egyre zavartabbak lettek. Sóhajtva tettem le a kezemből a kicsit, és a tál fölé emeltem a fejét, mire a kis mancsaival a tál szélén támaszkodva lefetyelni kezdte a tejet, ami megnyugtatott.
- Nem szabad sokat ennie, mert megfájdul a hasa - Hoseok kisebb mosollyal cirógatta meg a feje búbját. - Ha valóban él az a fa, akkor mi köze van hozzánk, vagy hozzád?
- Abban a könyvben ugye meg van említve, hogy én könyveket keresek - Hoseok és Wonho bólintottak, de Jackson lehajtotta a fejét. Aggódva néztem rá, majd óvatosan a kezéért nyúltam, amitől először ledermedt, de láttam rajta, hogy jól esik neki az érintésem, így összefűztem az ujjainkat. - Azok a könyvek ott vannak Nana dolgozó szobájában, mivel hozzám tartoznak, ha akarjátok elolvashatjátok. - Bólintottak. - Most a lényeg az, hogy a legelső könyv egy ugyan olyan emberhez tartozik, mint én, vagyis az én Elődömhöz.
- Reinkarnáció? - Hoseokra nézve bólintottam.
- Én vagyok a Százegyedik Destiny, és nekünk amolyan küldetésünk volt, amit leginkább a fa adott meg. Mivel az első Destiny átment a Múltba, de ő rendelkezett azzal az erővel, amivel a Múltban élők is.
- Múlt? Ahova te is átjutottál a könyvben? - bólintottam.
- Tehát, abban a Múltban megakarták ölni az Elsőt az ereje és a külseje miatt, hiszen teljesen különbözött tőlük. Két törzs elcsalta egy kietlen rétre, ahol leszúrták őt, de nem halt meg. A véréből született egy fa, ami valahogyan visszahozta a Jelenbe, de a vérével ki nőtt ez a fa is, amivel a két idősík összekapcsolódott.
- Vagyis amíg ott él a fa, addig ez is?
- Azt nem tudom - Hoseokra pillantottam, aki a szemöldökeit ráncolta. - Nem tudom, hogy életben marad-e vagy sem, de ha a Múltban hal meg a fa, akkor megszűnik az átjárás, de ha itt hal meg a fa akkor kétlem.
- Vagyis vissza nőne, és ugyan úgy lehet ugrálni a két sík közt - bólintottam, amit Wonho is követett.
- Nos, mit is akartam én ebből kihozni? - Jackson halkan kuncogott.
- Valami küldetés.
- Ah, igen. Szóval amikor az Első felébredt, akkor még semmit sem talált itt, de valamiért visszatért ide, és meglátta a fát. Megvizsgálta, amivel kiderült, hogy a fa az hozzá van kötve, és ezt azzal lehet bizonyítani, hogy ahogy letépsz egy levet róla, azt megérezzük.
- Volt is ilyen, hogy a karod majdnem leszakadt – Wonho szavaira nem reagáltam. Még most is képes vagyok belerázkódni a tudatba, és az érzésbe is.
- Ő pedig, amint ezzel bizonyosságot nyert, elakart menni, de amint a vízbe ment vissza került a Múltba, de olyan Múltba ami már olyan.. Újkori.
- Királyok kora - mosolyogva néztem Hoseokra.
- Tehát oda. De a két törzsből az egyik tag meglátta őt, ami miatt bosszúságot érzett, és ő követte az Elsőt a Jelenbe, ezzel pedig létre jött egy olyan idősík, amiben mi Destinyk a kudarcok után újra születtünk, addig míg meg nem halt az áruló - Wonho ingerülten fújta ki a levegőjét, és ökölbe szorultak a kezei. - Sajnálom. - Felkapta rám a fejét. - Miattam történtek ezek veletek. Miattam álmodtátok meg azt, amikor abban az idősíkban meghaltok az áruló miatt.
- Ne magadat hibáztasd, ez az áruló volt, aki átvert minket - Hoseok a szabad kezem után nyúlt, de láttam rajta, hogy habozik így én fogtam meg a kezét és összefűztem az ujjainkat. - És amit nálam kellett eldönteni, nem haragszom. - Aggódva néztem rá. - Eltudom képzelni, hogy milyen nehéz lehetett meghozni - egy aprót bólintottam.
- Én.. - Jackson halkan szólalt meg, majd megköszörülte a torkát. - Én megkérdeztem a ti nevetekben is, hogy tudna-e ránk várni. - Hoseok és Wonho ajkaik elnyíltak, és rám néztek, mire bólintottam.
- Pontosan mire kell várni? - Jackson rászorított a kezemre, amitől tudtam, hogy ideges.
- Míg húsz évesek leszünk - félve felpillantott előbb Wonhora, majd Hoseokra, akik lehajtották a fejüket.
- Öt évet? Mire várjon öt évet? - Wonho kimérten tette fel a kérdést. - Arra, hogy fogja a kezünket? - Döbbenten néztem rá, majd Hoseokra, de ő is komoran nézte Jacksont. - Arra, hogy te elfogadd, hogy vágyakozol egy férfi iránt, még hozzá úgy, hogy mi ketten is ott legyünk? - Jackson elfordította a fejét, de még a füle töve is vörös volt. - Nem megróni akarlak Jackson, én csak azt mondom, amit mi ketten is érzünk. De ettől függetlenül válaszolj nekem egy kérdésre. - Wonho felé fordította a fejét. - Te képes vagy öt évet várni, hogy egy ujjal se érjen hozzád?