Destiny III - Százegyedik lélek végzete [✔]

Huszonnegyedik fejezet

+16

Miután Son azzal a kijelentésével elsétált, követte Jiho is, de én még mindig dermedve néztem utánuk, pedig már nem is látszódtak. Végül sóhajtva néztem a fa felé, aki leszedte az ágait a kezemről, amit egyébként nem is értettem, hogy miért tette.
Összeráncolt szemöldökkel sétáltam közelebb hozzá, majd az ágakat széthúzva a törzséhez sétáltam. Mondták már nekem, hogy él, sőt most érezhettem is, ahogy én is folyton azt mondom, de.. Mély levegőt véve egyik kezemet a törzséhez érintettem, de amikor semmi sem történt megkönnyebbülten fújtam ki a levegőmet.
~ Mégis mire számítottál? Hogy elő bújik egy arc?
- Minimum.
~ Na és maximum?
- Maximum egy féltest. - Szinte éreztem Nyolcvanadik lesajnáló szemeit.
~ Azért ennyire Misztikumban nem élünk. - Szemeimet forgatva léptem ki az ágak közt, és átsétáltam a hídon. De így valójában megértem már Hoseok akkori kiakadását. Folyton azt ismételgette, hogy a Fa integetett nekem, de mire oda néztem semmi se volt, így nem is hittem neki. Szegény vajon mennyire haragudhatott rám?

~***~

Ahogy beléptem az ajtón, Jacksonék a tv-t nézték, de a jöttömre felém néztek. Mosolyogtak, de olyan mosollyal, ami miatt én leszidást kapok. Rejtély...
- Nos, mit tettem? - mellkasom előtt összefontam a kezeimet, de a biztonság kedvéért nem mentem közelebb hozzájuk.
- Ma itt alszunk, és mielőtt bármi kifogást mondanál, Nana beleegyezett - idegesen néztem a lépcső felé, de visszafordultam feléjük. - És ülj le. - Mosolygott rám Hoseok. Nagyot nyelve léptem közelebb hozzájuk, és leültem Jackson és Wonho közé.
- Míg te megmutattad a fádat nekik, - már rosszul kezdődik Jackson szavai. - eldöntöttünk valamit. - Közelebb hajolt hozzám, amitől én úgy dőltem hátra, de mindkét kezével a combomra támaszkodott.
- Mégis mit döntöttetek ti el? - néztem Hoseokék felé, de még ők is mosolyogtak, ami már valóban nem tetszett nekem.
- Hogy nem akarunk várni öt évet - hirtelen még nem fogtam fel Hoseok szavait, majd hitetlenkedve néztem rájuk. - Mivel őnagysága se tud várni. - Hallottak. Hallgatóztak!
- És persze szeretnénk, ha birtokolnál - mindent hallottak!
- Yah! - felpattantam a kanapéról, de ők továbbra is mosolyogva néztek rám. - Ilyen nem fog megtörténni, majd öt év múlva. - Néztem végig rajtuk, és a konyha felé sétáltam. - És egy másik szobában alszotok! - mutattam rájuk, de ők a szemeiket forgatták, és visszafordultak a tévé felé. Az ember esze megáll! Nem elég, hogy hallgatóztak, de még szándékosan használják azokat a szavakat, amik engem így is zavarba hoznak.
E miatt is mélyeket lélegezve támaszkodtam a konyhapultra, és próbáltam ép elméhez jutni. Komolyan ez miatt voltak mérgesek? Egyáltalán mérgesek voltak rám? Nem. Csak szeretik szívatni az agyamat, és tönkre tenni a szívemet.

~***~

Este, amikor végre mindenki lefekvéshez készült, én valóban örültem, hogy a nap folyamán többet nem hozták szóba azt a témát. Igaz azért jót szórakoztak rajtam, főképp, hogy miattuk már a fotelban ültem. Képesek voltak a kezemet, vagy a combomat simogatni, sőt Jackson keze már sokkal rosszabb hely felé közeledett. Akkor volt, hogy felpattantam a kanapéról, és átültem a fotelba.
És amikor végre az ágyba kerülhettem úgy, hogy nem nyitottak rám a fürdőben, valódi megkönnyebbülés futott végig a testemen. Lehet szívtelenség, amit érzek, de egyszerűen nem bírná a lelkiismeretem azt, hogy még csak tizenöt évesek én meg harmincnégy. Valódi pedofil lennék, ami mondjuk meg számomra sértő lenne, mert azt is bizonyítaná, hogy egyáltalán nincsen önkontrollom.
Sóhajtva fordultam az oldalamra, és a kezemet behúzva a fejem alá lehunytam a szemeimet. Próbáltam elaludni, ami furcsa mód sokkal jobban sikerült mint hittem.

~***~

- Desmond. ... Des - összeráncoltam a szemöldökeim. - Des, alszol?
- Már nem - motyogtam kómásan. - Mi a baj Wonho? - Még a szemeimet se tudtam kinyitni olyan fáradt voltam, de hallottam, ahogy becsukja az ajtót és felém lépdel.
- Veled aludhatnék? - kinyitottam az egyik szemem, de még kómásan is láttam, hogy milyen zaklatott.
- Rosszat álmodtál?
- Ugyan azt - suttogta. Sóhajtva felemeltem a takarómat, mire éreztem, ahogy besüppedt az ágy, és már a teste melegét is. Közelebb húzódott hozzám, leengedtem kettőnkre a takarót, de ő átölelte az oldalamat, homlokát a mellkasomnak döntötte, és az egyik lábát becsúsztatta az enyéim közé.
Valójában nem hittem, hogy ennyire feltudja zaklatni őket a haláluk utolsó perceik, de nem hibáztatom őket. Kezemet kihúztam a takaró alól, és átöleltem a testét, már amennyire tudott még közelebb bújt hozzám.

~***~

Reggel furcsa mocorgásra ébredtem fel, vagyis Wonho próbált kiszabadulni a kezeim közül. Valahogy este már úgy fordult, hogy nekem háttal volt, de én ösztönösen húztam vissza magamhoz. Mégis a nyögésére kipattantak a szemeim.
- Engedj! - összeráncoltam a szemöldökeim, de főképp az elfulladt hangjára. Fejem a nyakhajlatába döntöttem, mire ledermedt, és a kezemet az ágyékához simítottam. Éreztem ahogy összerezzen, de csak lökött a csípőjével.
Wonho fel volt izgulva.
- Egyedül akartad? - suttogtam a fülébe, és a kezemet becsúsztattam a pólója alá, majd a nadrágjába is. Éreztem, hogy nem volt rajta alsó, amin elmosolyodtam, és apró csókot adtam a bőrére.
Amint marokra fogtam a tagját elfulladt nyögés szakadt fel a torkából. Lassan mozgattam a kezem, mire a fenekét az ágyékomnak nyomta, ami éppenséggel nem jó. Nem szeretnék én is izgalomba jönni.
Kezem egyre gyorsabban mozgott a tagján, amitől gyorsabb lett a levegővétele. Sohasem hittem, hogy annyitól izgalomba jön, hogy velem aludt, főképp, hogy próbált kimenekülni tőlem, hogy egyedül végezhesse el. Igaz ezen nem kellene csodálkoznom, de ha mellettem van, akkor igazán tudathatta volna velem.
Wonho felém fordította a fejét, a szemeiben tisztán látható volt a vágy, amin elmosolyodtam. Lentebb hajoltam hozzá, és összeillesztettem az ajkainkat. Már-már próbált úgy helyezkedni, hogy alattam feküdt, amitől átkarolhatta a nyakamat még jobban húzva magához, amit nem voltam rest visszautasítani.
Kezemet elvettem róla, amitől felmordult, de csak lentebb húztam róla a nadrágját, mire megemelte a csípőjét, majd újra marokra fogtam. Már érezhető volt, hogy nem sok kell neki, ami miatt elváltam tőle, és szinte a nyakam fogta fel a nyögését, amin elmosolyodtam. De sajnos volt egy kis probléma. Vagyis saját probléma, amit próbáltam takarni, mert félek, hogy több lenne, amit szeretnék elkerülni.
- Érzem - egyenesen a szemeimbe nézett, de én sóhajtva szálltam le róla, és a hátamat az ágytámlának döntöttem. Wonho visszavette a nadrágját, és felém fordult. - Des.
- Nem - néztem a szemeibe. Szinte láttam, ahogy, mint egy kiskutya lecsapta a füleit. - Menj a szobába, és készüljetek el. Ma én viszlek titeket. - Mély levegőt vett, és kifújta, majd leszállt az ágyról, de még a szoba feléig se jutott vissza fordult hozzám. Ahogy felém lépdelt a szemöldökeim ráncoltam, de ő feltérdelt az ágyra, és közelebb hajolva hozzám egy apró csókot adott az ajkaimra.
Tudom, hogy haragszik rám, látom az egész aurájából azt. Ő mégis visszajött hozzám egy csókért, amin nem tudtam elfojtani a mosolyomat.
- Ne feledd Des - kérdőn néztem rá, de ő már az ajtóban állt. - Te sem tudsz sokáig ellenállni, és ezzel csak bizonyítottad.
- Mi? - felocsúdni se tudtam, ő már kilépett és becsukta az ajtót.
~ Desmond, készülj fel az elcsábításokra - Destiny szavaira sóhajtva túrtam a hajamba, és kinéztem az ablakon.
- Megfognak ölni...