Destiny III - Százegyedik lélek végzete [✔]

Huszonhetedik fejezet

Jimin

Amióta Desmond felbukkant az életünkben Wonhoék szinte elvannak varázsolva, ami miatt elkezdtek minket hanyagolni. Persze én nem hibáztatom őket, hiszen tisztán látható rajtuk, hogy oda és vissza vannak érte. Nem hibáztatok senkit, mivel Nam és Tay még mellettem vannak. Vagyis már csak voltak.
Ahogy Wonhoék Desmonddal foglalkoznak, úgy Nam is Tayyal, ami miatt én a háttérbe lettem szorítva, akárcsak a könyvben is. Már nem keresték úgy a társaságomat, csak én vetődtem oda hozzájuk mivel a családhoz tartozom, és ők az egyetlen barátaim. De ennek meg is lett az áldozata, hiszen én voltam a legelső, akit megöltek.
És még most is.
Az utolsó órán ülünk, Nam egyfolytában a telefonját nyomkodja, Wonhoék csak Desmondot bámuljak. És én? Bámulok ki az ablakon.
Már pár napja ilyen érzések kavarognak bennem, de még olyanok is, hogy lehet új barátokat kellene keresnem. Biztos vagyok benne, hogy észre se vennék, hogy már nem keresem a társaságuk. Már nem fogok ott ülni velük némaságban.
- Jimin - hang irányába kaptam a fejem, de ekkor vettem észre, hogy már senki se volt a teremben, vagyis Hoseok, Wonho és Jackson az ajtó küszöbön álltak. - Kicsengettek. - Aprót bólintottam, és elkezdtem összepakolni, de a szemem sarkából láttam, hogy kihúz egy széket Wonho padjából, és leült mellém. Kérdőn és értetlenül fordítottam felé a fejem, ám ő elég komor szemekkel nézett rám. - Jimin, mi bajod van? - összeráncoltam a szemöldökeim.
- Nincsen semmi bajom se. Nem értem, hogy miről beszélsz.
- Ne hazudj a szemembe, legalább nekem ne.
- Még mindig nem értem, hogy miről beszélsz - ezzel visszafordultam a könyvem elpakolásához, és már felakartam állni, amikor is a vállamnál fogva vissza nyomott a székre. - Mégis mit akarsz már? - Idegesen fordítottam felé a fejem.
- Azt mondtam, hogy ne hazudj. Utálom, ha hazudnak! - szűrte a fogai közt, amitől már elfordítottam róla a tekintetem, és az asztallapot bámultam. - Jackson, menjetek a kocsihoz. - Kulcs csörgést hallottam, vagyis oda dobta nekik.
- Oké – felpillantottam. Említettek már sehol se voltak, és be volt csukva az ajtó.
- És most áruld el nekem, hogy miért viselkedsz így - felé kaptam a fejem.
- Hogy így?
- Figyelj, - közelebb húzta hozzám a széket, és az asztal sarkára fektette a karját, amitől sokkal közelebb volt hozzám. - nem tudom, hogy pontosan mi mehet végbe benned, de szeretném, ha nem fojtanád magadba. Észrevettem, hogy egyre csendesebb lettél.
- Te engem figyeltél?! - hitetlenkedtem, amikor bólintott, már döbbenet volt bennem. - Miért?
- Valahol számítottam rá, hogy meg fog téged viselni az, hogy te voltál a legelső, aki meghalt a könyvemben. Ezért figyeltelek, hogy lesz-e rajtad bármi változás, és van is.
- Nincs bajom - motyogtam lehajtva a fejem.
- Jimin, azt hiszem már mondtam valamit.
- Hogy utálod, ha hazudnak neked - szemem sarkából láttam, hogy bólint. Sóhajtva emeltem fel a fejemet, és a plafont bámultam. Fiú vagyok, de még nekem is könnybe lábadtak a szemeim. - Őszintén fogalmam sincs, hogy mi is megy végbe bennem, egyszerűen... Egyszerűen hanyagolva érzem magam.
- Miért?
- Wonhoék veled foglalkoznak, aminek én örülök, tehát félre ne érts. Örülök neki, hogy boldogok, hogy szerelmesek. Örülök, hogy NamJoon is boldog Tay mellett. De...
- Tehát úgy érzed, hogy te már nem számítasz nekik, csak a párjuk - szégyenkezve bólintottam.
- Tudom, hogy önzőség, de miért kell engem hanyagolni? Csak ülök mellettük, bámulok ki a fejemből, ők pedig jól elvannak - nem mertem felé nézni, hisz épp neki öntöm ki a szívem, aki miatt végül is Wonhoék hanyagolnak.
- Nem önzőség - felé kaptam a fejem, de ő megfogta a kezem, és hüvelykujjával a kézfejemet simogatta. - Mondanám, hogy beszélek a fejükkel, de az neked nem esne jól, amivel tisztába vagyok. De, mint mondtam ne fojtsd magadba az érzéseidet. Beszélj velük. - A fejemet ingattam. - Miért?
- Mert ők boldogok, Des.
- Ettől függetlenül te pedig a gyerekkori barátjuk vagy. Tudom pont tőlem ez elég abszurdum lehet, de ne hagyd, hogy ennyire hanyagoljanak téged.
- Igaza van - Bewitcherre pillantottam, majd Desre, amire ő mosolyogva bólintott.
- De akkor téged fognak hanyagolni - felhúzta a szemöldökeit, mégse lohadt le a mosolya.
- Ezt meg cáfolom - elengedte a kezem, és felállt a székről. - Egyébként, ha akarsz eljöhetsz velünk. - Értetlenül néztem fel rá. - Most megyünk arra a ház nézésre vagy mire, tehát nyugodtan jöhetsz, ha akarsz.
- Nem - ingattam a fejem, és a táskámat a kezembe fogva felálltam a székről. - Nem örülnének nekem, csak aggatnék.
- Rendben, tehát jössz - Desmond elindult az ajtó felé, Bewitcher röhögve követte, de én ledermedtem.
- Yah! Nem hallottad, amit mondtam?! - siettem utána, de amint mellé értem, ő vigyorogva karolta át a vállam magához húzva.
- Minden szavadat tisztán, és érthetően hallottam - lesajnálóan néztem rá, és legszívesebben letöröltem volna az arcáról, azt a vigyort. Bezzeg Cleo boldog volt, főképp, hogy Bewitcherrel egyszerre kezdtek el futni Desmond autója felé, amint kiléptünk az iskola ajtaján.
Wonho, Hoseok és Jackson Desmond autójánál álltak, és végig nézték, ahogy velem együtt közelebb lépdeltünk. Már készültem az elküldésekre, a csúnya nézésekre, de amikor meg láttam a három fiú vigyorát, összezavarodtam.
Senki nem szólt semmit, Jacksonék beültek hátra, amit Bewitcher, Sysy, Ron és Hope is követett. Velem pedig Cleo ült az anyósülésre, Desmond persze a vezető felőlire.
- Tehát, - félszemmel Desre néztem. - ha nem tetszik a lakás, egy kurva szót nem akarok hallani, elfogadjátok és megyünk.
- Oké, de akkor belülről is megnézed, és nem csak kívülről. És tudom, hogy képes vagy rá - döbbenten néztem hátra Hoseokra.
- Jól van, megegyeztünk - ők hárman pacsiztak egymással. Kisebb mosollyal fordultam előre, és kinéztem az ablakon. - Mondd csak Jimin. - Kérdőn fordultam Desmond felé. - Van olyasvalaki, aki tetszik neked?
- Honnan ez a hirtelen kérdés? - elmosolyodott, és vállat rántott. - Nincsen, még nincsen. - Vontam vállat újra kinézve az ablakon. És őszintén rosszul éreztem magam az autóban. Érezhető volt, hogy Desmond szándékosan kérdezett tőlem, hiszen Jacksonék tudomást se vettek rólam. Egyik reakciójuk cáfolja a másikat, és ez nem tetszik nekem.
- Nyugodtan beszélhetsz, mélyen alszanak - Desmondra kaptam a tekintetem, majd hátra, és valóban. Wonho ült középen, Jacksonék pedig hozzá dőlve aludtak. - Jimin, megértem, hogy feszélyez téged ez az egész, de szeretnék veled jóba lenni.
- Jóba vagyunk.
- Nem, nem vagyunk - ingatta fejét. - Te már azóta tartasz tőlem, hogy első találkozásra kiejtettem a nevedet, ahogyan te is azt szeretnéd, hogy eltűnjek az életetekből.
- Nem. Valóban féltem akkor tőled, de bízok benned - félszemmel felém pillantott, majd újra előre.
- Tehát, ha most én elvinnélek titeket a város szélére, és kérném, hogy becsukott szemmel menjetek be egy rozoga házba. Megtennéd?
- Valószínűleg nem, mert ettől még nem ismerlek.
- Akkor, hogy bízhatsz bennem?
- Nem tudom - előre fordítottam a fejem, és megláttam egy ház előtt két embert, majd egy eladó táblát. - Csak ezt érzem. - Rántottam vállat. - És ne faggatózz - halkan elnevette magát, és leparkolt a ház előtt. - Nem ébreszted fel őket? - Néztem rá, amikor már kiakart szállni.
- Nem, hadd aludjanak - aprót bólintottam. - Ettől függetlenül te igazán jöhetnél. - Szemeimet forgatva kapcsoltam ki a biztonsági övet, és követtem őt.
A házaspár barátságosan bemutatkoztak. Először a ház külsejét mutatták meg, ahogyan a ház mellett lévő garázst. Valójában szép ház volt, amolyan csendes családias. Fehér fa kerítés, egész nagy udvar, szépen levágott fű, de még a ház előtt volt virágos kert is. Maga az épület falai vajszínű volt.
- Mennyi szoba van benne? - Desmond követte a házaspárt az udvarra. Azonban még előtte megfogta a könyököm és behúzott maga mellé, amin már idegesen néztem rá, de persze ő fel se vette.
- Egy konyha, nappali, és két fürdő. Egy hálószoba, ahogyan négy gyermekszoba - Des bólintott, és besétáltunk a házba. Számomra furcsa volt, mivel olyan volt a belseje, mint a faházak. Üres ugyan, de a bútorok még bent voltak. - Mint megírtuk a hirdetésben a bútorokat itt hagynánk, mivel nincs szükségünk rájuk. - A férfi átsétált a nappaliba, addig a nő rám mosolygott, amin összezavarodtam.
- Neked megmutatom a konyhát - Desre néztem, de ő figyelmesen hallgatta a férfit, aki közben mutogatva magyarázott. Sóhajtva követtem a nőt, és én is meghallgattam. Megtudtam, hogy nem rég cserélték ki az egész konyhabútorokat. Sötét barna étkező asztal volt középen, hat székkel. Nagy hűtő, fehér konyhapult, és beszereltek egy mosogatógépet. Legalább Desmondnak nem kell vesződnie a mosogatással, már ha ezt veszi meg.
Mire kiértünk a konyhából Desmond és a férfi sehol se voltak, vagyis felmentek az emeletre. A földszinten volt az egyik fürdő, a másik pedig az egyik gyermekszobában.
- Megkérdezhetem, hogy miért adják el? - fordultam a nő felé.
- Oh, azért, mert a férjem máshol kapott munkát - hümmögve bólintottam.
Desmond és a férfi pár perc múlva lesétáltak. A férfi boldogan mosolygott, de Desmondról nem tudtam leolvasni, hogy pontosan mit is érezhet.
- Megveszik! - közölte boldogan a férj.