Destiny III - Százegyedik lélek végzete [✔]

Tizenötödik fejezet

Jackson

Furcsa volt, hogy azzal a férfival sétáltam az utcán, aki valójában az álmaimban szerepelt. Mégis tisztán láttam, hogy szándékosan a jobb kezében fogja a papírjait, mintha meg akarná akadályozni magát valamiben. Mégsem reagáltam rá semmit, csak zsebre dugott kezekkel sétáltam tovább.
- És merre tartasz?
- Papírjaimat intézem. Nana hozott be, de amint hátat fordítottam neki ő eltűnt autóstól - rántott vállat, de én elmosolyodtam.
- Szokott ilyet, van, amikor még az irodájából is hangtalanul sétál ki. És csak azért, mert elege van a papír munkáiból - halkan felnevetett, amitől meglódult a szívverésem.
- Ismerős érzés - kíváncsian néztem rá. - Ha így nézel, akkor nem olvastátok végig a könyvet. - És ekkor volt, hogy a vér is meghűlt bennem. - Pedig már azt hittem azért vagy ennyire feszült, mert végig olvastátok.
- Valóban.. Valóban négyen voltunk? Vagy.. Egyáltalán milyen könyv? - megálltam felé fordulva, mire ő is megállt.
- Ma elszeretnék még valahova menni, és egyébként is kell segítség - értetlenül néztem rá. - Elviszlek oda, és akkor azon a helyen mindent megmagyarázok neked. - Bele nézett a szemeimbe, de olyan magány volt bennük, hogy még nekem is sírhatnékom lett tőle.
- Jó.. - motyogtam.
Ezek után elkísértem őt, hogy elkészíthesse a nem is tudom milyen papírjait, bár amilyen épületbe léptünk be rájöttem, hogy személyit készít. Kérdezni akartam tőle, de mindig az volt bennem, hogy azt mondta megmagyaráz mindent, ezért magamban tartottam. Mégis ekkor tudtam csak meg, hogy hány éves is lehet.
- Mikor született? - nő kérdésére felkaptam a fejem, és fél füllel hallgatóztam, ami egyáltalán nem szép dolog, de túl kíváncsi voltam.
- 1990 július hatodika - 1990? Akkor hány éves is?! 2014-t írunk akkor... Szitkozódva vettem elő a telefonomat, és gyorsan beírtam a két évszámot, de ami szám kijött a szemeim is kerekre tágultak. Habár ettől függetlenül még mindig férfi, pedofil és idősebb nálam, mégis csak kilenc év.
- Mehetünk? - hangjára felkaptam a fejem, és gyorsan elraktam a telefonom, de a mosolyából már tudtam, hogy látta. - Huszonnégy vagyok, de meg is kérdezhetted volna. - Száj húzva álltam fel a székről, és még előtte kisétáltam az épületből.
- Hova szeretnél még menni? - néztem fel rá.
- Valójában egy barkácsboltba, vagy valami olyasmibe - döbbenten néztem rá, de bólintottam.
- Építeni akarsz valamit? - mosolyogva bólintott. - Mit? - Furcsa volt, hogy izgatott lettem, bár leginkább azért, mert a segítségemet kérte.
- Majd meglátod - egyre kíváncsibbá tett, de türtőztettem magam.
Így történt, hogy elkísértem őt egy barkácsboltba, ahol sok mindent vett, és amint kifizetett már valóban kíváncsi voltam, hogy hogyan is jutunk Nana házához. De, amikor kiléptem a boltból a túl oldalon megláttam Nanát az autójában. Amikor felé sétáltunk láttam a szemeiben a döbbenetet, még a szemöldökeit is felhúzta, de végül elmosolyodott és kedvesen köszöntött engem.
Míg az autóban ültünk egyikünk se beszélt. Én hátul ültem Eiidoval, a férfi védőállatával és Sysyvel, ahogyan a megvett dolgaival. Ők sem beszéltek, de mindig láttam, hogy bele-bele pillant a visszapillantóba, ahol szokott találkozni a tekintetünk. Mégis akármikor találkozott elkapta, és kibámult az ablakon, ahogyan érezhető volt a feszültsége is, amit nem értettem. Nem tudok rájönni, hogy pontosan miért feszült. Azért, mert én is ott vagyok, vagy azért, mert én visszautasítom őt? Mégis ahogy az utóbbira gondoltam, akkor lelkiismeret-furdalásom lett, amit szintén nem értettem. Megzavar.

~***~

Nana háza elé érve mindenki kiszállt, és Nana egyszerűen besétált a kapun.
- Nana, - férfi hangjára hátra nézett a válla felett. - biztos nem akarod látni? - Értetlenül jártattam a fejem köztük, hisz még Eiido is ott volt velünk, igaz a férfi védőállata hátán volt kiterülve, ami önkéntelenül is megmosolyogtatott.
- Mindig is látni szerettem volna... - Nana halk hangjára ránéztem. - De azok után nem. - Férfi bólintott, és felém fordult, majd intett a fejével, mire utána sétáltam.
- Mit nem akar látni? - besiettem mellé úgy nézve fel rá.
- Egy fát - összeráncoltam a szemöldökeim, de ezek után akármit kérdeztem ő nem válaszolt, ezért inkább ráhagytam az egészet. Ha állítólag arról beszélt, akkor biztosan oda tartunk mi is, tehát látni fogom. De valóban látni akarom?
- Ha félsz nyugodtan visszamehetsz Nanához – mondta. Két fűzfa előtt nagyot nyeltem, de a fejemet ráztam.
- Akkor ki segítene? - elmosolyodott, előre indult, mire rögtön utána siettem. Furcsa volt az egész hely, sőt inkább hátborzongató. Semmi szél nem volt, szellő se, de az ösvény két oldalán a nagy fűszálak lengedeztek, mintha táncoltak volna. Már-már túl közel voltam hozzá, amit ő megérezhetett, mivel a szabad kezével kinyúlt az enyémért, és rászorított.
- Nincsen semmi baj, ez itt természetes - mosolygott rám, de én egyáltalán nem tudtam mosolyogni. Borsódzott a hátam attól a helytől, így már két kézzel szorítottam az övét, ő nem panaszkodott. Ahogy haladtunk előre újabb két fűz került a szemeim elé, amik ahogyan haladtunk úgy húzódtak szét, mint a nagy függönyök, amitől a lábaim lecövekeltek. Még levegőt venni se mertem, mivel ahogy ő megállt az ágak is, de nem húzódtak vissza, ugyan úgy maradtak. - Visszakísérjelek? - Összeszorítottam a fogaimat, és a fejemet ráztam, mire bólintott, és a kezemnél fogva húzott maga után.
Féltem, rettegtem, a hideg futkosott a hátamon, mégis amikor átértünk az élő fűzfákon olyan tárult elém, amitől elnyíltak az ajkaim. Egy réthez hasonlító tájkép tárult elém, amit a fűzfák és a nagy fűszálak kerítettek körbe, de az egészben az volt a gyönyörű, hogy egy kristálytiszta tó volt tőlünk jobbra, aminek a közepén volt egy földrész, amin egy kis vörös fűz volt.
- Hű.. - ennyit tudtam kinyögni a látványra. - Kész mesebeli hely. - A férfi csak nevetett, és a vörös fűz felé sétált, majd a tó szélére rakta a vásárolt dolgait. - Tehát hidat akarsz építeni. - Rám nézett a válla felett, és bólintott.
- Tudod ennek a fának van egy története - kíváncsian sétáltam közelebb hozzá, de valamiért Eiido és Sysy furcsán viselkedtek. Mintha szaglásztak volna.
- Itt.. itt élnek állatok? - kérdeztem félve.
- Gondolom, mivel erdőben vagyunk - hetykén vállat rántott, én mégis ösztönösen húzódtam közelebb hozzá, amit ő már felhúzott szemöldökkel nézett végig. - Félsz a vadon élő állatoktól? - Lehajolt hozzám, én pedig szégyenkezve bólintottam. - Ne aggódj, a fa védi magát, tehát ha éreznek is valamit, az a pajzson kívül van. Habár én itt vagyok - összeráncoltam a szemöldökeim, mégse válaszolt. Sysy lerepült a vállamról, de ahogy ment azon még a férfi is elröhögte magát. Kitárta a szárnyait, és a két lábán lépdelt, ami túl vicces látvány volt.
- Des, valóban van itt egy állat, de elég gyenge - férfi a védőállata szavaira rögtön elkomorodott, és Sysy után ment. Én visszafojtott levegővel néztem végig, ahogy ketten két fűzfa felé sétálnak, amik közt a nagy fűszálak táncoltak. Amint oda értek Sysy a hangját hallatva ugrálni kezdett, mire a férfi leguggolt, és benyúlt a fűszálak közé.
- Egy kölyök és kivan száradva - aggódva néztem, ahogy a kis állatot a kezében tartva felém sétál, mégis amint megláttam csak még inkább aggódtam érte. Koszos, soványka volt, ahogyan szaporán vette a levegőjét. - Csoda, hogy még él. - Leguggolt és a kezét a vízbe mártva tenyerében tartott vizet a kicsi elé tartotta, de ő nem reagált. Csukott szemekkel lihegett.
- Próbáld az ujjaddal - motyogtam. Bólintott, és belemártotta az ujját a vízbe, majd újra a kicsi elé tartotta, de már a szájához. Kicsinek mozogni kezdett az orra, és kidugva a kis nyelvét nyalogatni kezdte az ujját. - Milyen állat? - Leguggoltam hozzá, de még a védőállataink is kíváncsian figyelték, ahogy a férfi ujjáról lenyalogatja a vizet.
- Talán, ha megfürdetjük, és ételt adunk neki, akkor kiderül. De valami menyétnek nézem - rám nézett, majd a védőállatára. - Bew, betudnál menni Nanához, és valami tejet vagy húst hozni neki? - Sűrűn bólogatott, és már el is futott, a két élő fűzhöz. A férfi leült törökülésbe, amit követtem én is, de olyan szorosan ültem mellette, hogy a lábaink összeértek, és őszintén nem bántam. Valahogy ahogyan kiderült az életkora, és nem is olyan öreg, kezdek megnyugodni mellette. Nem feszélyez az a tudat, hogy idősebb nálam. Hisz mégis csak kilenc év, az pedig nem olyan nagy szám.
- Magára hagyta volna az anyja? - alsó ajkába harapott, amivel oda vonzotta a szemeimet, de rögtön elkaptam róla és a kicsit néztem, aki a víztől kicsit jobban nézett ki. Nem vette olyan gyorsan a levegőjét, de a szemeit azóta se nyitotta ki.
- Szerintem megehették az anyját - rákaptam a tekintetem. - Hiszen egy anya nem hagyja csak úgy magára a gyermekét, legyen állat vagy ember. - Aprót bólintottam. Eiido a férfi térdeire támaszkodott, és szaglászni kezdte a kicsit, és szinte láttam a szemeiben az értetlenséget.
- Úgy tűnik ismeretlen számukra - kuncogtam fel, amint megláttam Sysy értetlen szemeit is.
- Majd elviszem őket egy állatkertbe – döbbenten felhúztam a szemöldökeim. - Ott láthatnak állatokat. - Rántott vállat, amin már elnevettem magam, és az ő ajkaira is mosoly került. - Jackson.
- Hm? - kérdőn néztem rá, de az arcomon még mindig mosoly volt, mégis ahogy ránéztem már lelohadt. Komor szemekkel nézett rám, mégis valami más is megcsillant bennük.
- El tudsz valaha fogadni engem? - halkan szólt a hangja, szavai annál hangosabbak voltak. Elfordítottam róla a fejemet.
- Őszintén engem feszélyezett az a tudat, hogy abban a könyvben úgy van minden le írva, hogy megtörténtek azok a dolgok. Plusz én együtt jártam egy férfival még hozzá a két legjobb barátommal - szemem sarkából láttam, hogy bólint és elfordítja a fejét, amitől ismét rosszul éreztem magam. - De.. Amikor megtudtam, hogy hány éves is v-vagy..
- Nyugodtan tegezz - aprót bólintottam.
- Szóval amikor megtudtam az életkorod, akkor valahogy egyfajta megkönnyebbülés futott végig a testemen és a lelkemen. Tizenöt évesek vagyunk, te pedig huszonnégy, csak kilenc év. De ettől függetlenül csak taknyos kölykök vagyunk, akik még teljesen éretlenek. Szerintem inkább nem minket kellene kérdezned, hanem nekünk téged - felé fordítottam a fejem, de ő összeráncolt szemöldökkel nézett felváltva a szemeimbe.
- Nem nagyon értelek - ingatta a fejét. Mély levegőt vettem, és kifújtam, majd megköszörültem a torkomat.
- T-tudsz várni ránk?