Destiny III - Százegyedik lélek végzete [✔]

Tizenkettedik fejezet

- W-Wonho? - Son és DaeHyun elhűlten néztek ránk felváltva, de én lefeszegettem a kezeit, mire felkapta rám a fejét. Könnyes arcát látva meghasadt a szívem.
- Nem baj, ha kettesben beszélek vele?
- Ismered a járást - hálásan néztem Nanára, aki mosolygott rám. Wonhot a kezénél fogva húztam magam után, de alig fordultam le jobbra Son rögtön letámadta Nanát, aki csak kínosan nevetett.
Wonhot bevezettem a dolgozó szobába, és leültettem a kanapéra, de én még alig ültem le elé nyílt az ajtó, és belépett rajta egy zavart Hoseok. Nem mondott semmit, csak beljebb lépet és becsukta maga mögött az ajtót. Láttam az arcán enyhe pírt, amit nem tudtam sehova se tenni.
- Baj van? - félszemmel rám nézett. Először a fejét rázta, majd bólintott. - Na most melyik? - Mosolyogtam rá.
- Ugyan az történt velünk - Wonhora néztem, majd Hoseokra. - De miért kell olyan mesze ülnöd? - Felcsattanásán ledöbbentem.
- Nem is ülök messze, itt vagyok előtted - lesajnáló lett a tekintete, amin már sóhajtottam. - Inkább mondjátok el, hogy mi bajotok van. - Hoseok közelebb jött és leült Wonho mellé.
- Mindketten rólad álmodunk - Hoseok szavaira hátra dőltem a kanapén, és dermedten néztem felváltva rájuk. - Mindkettőnknek ugyan olyan nyakláncunk van, amik olyanok mintha gyűrűk lennének. Mindketten megálmodtuk, ahogy meghalunk. Mindketten álmodunk olyan napokról, amik velünk meg se történtek, és sokkal idősebbek voltunk.
- Jó, de..
- Magyarázd meg! - mindketten felkiáltottak, amin már nem tudtam mit is mondhatnék. Könyvek felé néztem, majd újra rájuk.
- Jackson? - összeráncolták a szemöldökeik. - Jackson nem beszélt nektek ilyenről?
- De - Wonho egyenesen a szemeimbe nézett. - Minden halálos álma után felhívott minket és még sírt is, de azt nem tudta ő sem, hogy miért. NamJoonék előtt nem beszél róla, mert azt hiszi, hogy hülyének néznék őt, de.. De amióta megtudta, hogy velünk is ez történik már mer beszélni.
- Ettől függetlenül fél, mivel felbukkant előtte az a férfi, akiről szólnak az álmaink - Hoseok szavai után összeráncoltam a szemöldökeim. - Wonho mindent elmondott. - Ezen csak a szemeimet forgattam.
- És miért nem tudjátok figyelmen kívül hagyni az álmokat? Miért nem reagáltok úgy, mint Jackson?
- Mert nem akarunk úgy reagálni! - Wonho szavai után sóhajtottam, de felálltam a kanapéról és a könyvekhez sétáltam. Leguggoltam, majd kivettem a saját könyvemet, de nem fordultam feléjük.
- Álmodtatok egy vörös fűzről? - néztem rájuk félszemmel. Összeráncolták a szemöldökeik, mégis a fejüket ingatták. - Ugyan ilyen színű a törzse, a levelei, az ágai. - Feléjük fordítottam a fejem. Értetlen volt a tekintetük, mégis kíváncsiság volt a szemükben. - Figyeljetek, - felálltam, és közelebb sétáltam hozzájuk. - ha valóban tudni akarjátok, hogy mi történik, hogy miért álmodtok rólam, akkor el kell ezt a könyvet olvasnotok.
- De? - Hoseok rögtön kétkedő lett.
- De, csak akkor adom oda, ha Jackson is tudni akarja. Mivel oka van annak, hogy mindhárman ugyan azt álmodjátok - néztek rám, majd a könyvre, és bólintottak. - Ha rátudtátok venni, akkor eljöttök ide, és átfogom adni a könyvet.
- Itt fogsz maradni? - bólintottam, közben visszavittem a könyvet, és újra leültem eléjük a kanapéra. - Vagyis, ha találkozni akarunk veled, akkor átjöhetünk?
- Nos, azt nem tudom - néztem Hoseokra. - Attól, hogy én itt leszek, még nem az én házam. Ha Nana megengedi, akkor jöhettek, de mivel maffia csoportjában vagytok, akkor biztos engedi.
- Meddig leszel itt?
- Még ezt sem tudom - mosolyogtam Wonhora, csak egy aprót bólintott. - Egyébként, ha megkérdezhetem, - Mindketten kérdőn néztek rám. - miért jöttetek át Nanához?
- Oh, igen - kíváncsian néztem Wonhora. - Nana áthívott minket valami bemutatás miatt. - Amint eljutott a tudatomig a válasza rögtön felpattantam a kanapéról, és kisiettem az irodából. Hallottam, hogy jönnek mögöttem, még kérdeztek is, de akkor nem érdekelt, leginkább, amikor hallottam, hogy Nana lassan kiabált.
- Főnök, ezt te sem gondolhatod komolyan. Ez egy vadidegen!
- Nektek, nekem pedig egy ismerősöm. Befogom mutatni mindenki előtt, és azt akarom, hogy kezeljétek őt családtagként! - szavaira megtorpantam a lépcső tetején. Nappaliban voltak, Nana a fotelban ült, DaeHyun és Son a kanapén. De Jacksonék sehol se voltak. Szemeimmel végig jártam a nappalit, de csak a konyha ajtajában láttam meg NamJoont, Jimint és Jacksont.
- És eddig miért nem beszéltél róla?! Soha nem említetted, hogy van egy ilyen ismerősöd!
- Első, rólad nem tudtak?
~ Nem. Én kértem tőle, hogy ne mutasson be nekik, ahogy én se akartam őket megismerni. Bántotta Nanát, de soha nem panaszkodott.
- Értem.
- DaeHyun, mióta engedem, hogy ilyen hangon beszéljetek velem? - e szavaira látszott, hogy megváltozott a tekintetük. - Befogom mutatni a családnak, ti pedig elfogjátok őt fogadni. És ha engem kérdezel. - Nana hátra nézett a válla felett, amitől befeszültek az izmaim. - Kétlem, hogy kérni fog a ti szívességetekből.
- Még hogy nem fog kérni - Son gúnyosan felröhögött. - Egy napot nem bírna ki.
- Apa! - döbbenten néztem Jacksonra. - Nem is ismered, és így vélekedsz róla? Mégis mit ártott ő neked? Hm?
- Semmit nem ártott nekem. Majd a főnöknek fog, aki ennyire megbízik egy jött-mentben - Son felállt a kanapéról, amit DaeHyun is követett. - Jackson, elmegyünk. - Nana semmit nem reagált, csak ült a fotelban maga elé bámulva.
- Nem - Nana a válla felett Jacksont nézte. - Nem tudom ki ő, de ha Nana megbízik benne, akkor ti miért nem? Azért, mert olyan a haja mint Nanának? Vagy mert neki a szeme is fehér? Talán mert van védőállata? - Utolsó szóra a szemeimmel Bewet kerestem, akit sehol se láttam.
- Ha Bewitchert keresed, akkor kint van - lelépdeltem a lépcsőn, és az üvegajtóhoz sétáltam. Kerítésnél ott volt a fa, aminek az ágán a hinta. Mosolyogva dőltem a falnak, ahogy láttam Bew játszik a többiekkel. Mókás volt nézni, bár én még hiányoltam egy állatott, aki tudom, hogy nem is létezik. Talán vennem kellene? Bew jól fogadná? Vagy a kis állat minket?
- Son Wang és Kim DaeHyun, igaz? - feléjük fordítottam a fejem, ám mindkettőjüknek befeszültek az izmaik. - Maguk ketten nem bíznak bennem, de a védőállatuk mégis úgy játszanak Bewvel, mintha régi jó barátok lennének.
- Az még nem bizonyít semmit – Son szavaira halványan elmosolyodtam.
- Megálmodtátok a halálotokat, igaz? - Nana döbbenten nézett rám, majd Sonék felé, akik már szinte hulla sápadtak lettek. - Minden védőállat emlékszik rám és Bewitcherre, de mivel ők a lelkük egy része, ezért egy részben ti is emlékeztek rám. Csak nem tudjátok, hogy én most a jó oldalon állok, vagy a rosszon.
- Ezzel nem nagyon segítesz magadon - vállat rántottam Nanára nézve, de megdöbbentő volt, hogy mosolyog. - Így már értem, hogy Hoseok és Wonho miért is mutatnak feléd ekkora kötődést, pedig nem is találkoztatok. Vagyis Hoseokkal nem találkoztál.
- Túllépnénk azon? - kérdeztem idegesen, de Wonho csak kuncogott.
- Én.. - mindenki Jacksonra nézett, aki a talajt bámulta maga előtt. Láttam, ahogy nagyot nyel, majd mély levegőt vett és szaggatottan fújta ki, ami kezdett aggasztani. - M-ma reggel egy nyaklánccal a nyakamban ébredtem. - Felemelte a kezeit, amik nagyon remegtek, és attól féltem, hogy menten összeesik. Pólója alól elővette a nyakláncot, amin ott lógott a gyűrű.
- És még reggel azt mondta rám, hogy hátborzongató - közelebb léptem Wonhohoz, és tarkón vágtam, mire hitetlenkedve nézett rám. Felhúztam a szemöldökeim, még egy ideig tartotta velem a szemkontaktust, de végül száj húzva fordította el a fejét.
- Először csak Hoseoknak és Wonhonak árultam el az álmaimat - Jackson felemelte a fejét, egyenesen a szemeimbe nézett. - Féltem, rettegtem az álmaimtól. Először fejbe lőttek, majd mintha csak álmodtam volna, és utána újra fejbe lőttek.. Ez engem megijesztett. Amikor megtudtam, hogy Hoseok és Wonho is álmodnak a halálukról, majd egy férfiról, akkor.. Valamelyest megnyugodtam, de ez a nyaklánc megint felborította a lelkemet. - Szavai után egyre nagyobb lelkiismeret-furdalásom lett.
- Jackson, én ezekről miért nem tudok? - nem foglalkozott az apjával, hanem felém indult, amin teljesen ledermedtem. Kezeimet védekezésképp összefűztem a mellkasom előtt, de mintha csak nem is a félős Jackson lenne megfogta a jobb csuklómat és maga elé húzta a kezemet.
- Tőled van? - először a sárkányt nézte a középső ujjamon, majd a szemeimbe. - Te vetted nekünk?
- Erre nem válaszolok - elvettem a kezemet, és a nadrágzsebembe süllyesztettem őket. Bőröm égett ott, ahol érintett, tűz forró volt. - Ha tudni akarjátok a választ, akkor elolvassátok a könyvet, már ha valóban tudni akarjátok. - Végig néztem rajtuk. Hoseokék egymásra néztek, majd Nanára, aki mosolygott.
- Tudni akarjuk!