Destiny III - Százegyedik lélek végzete [✔]

Harmadik fejezet

- Apa - kíváncsian emeltem fel a fejem az ajtóm felé nézve. - Te mit csinálsz? - Sóhajtva fordultam vissza a könyves szekrényhez.
 - Tollat keresek.
 - Könyvek közt? - Yejun röhögve sétált felém. - Ott biztos n- - Vigyorogva emeltem ki egy vastagabb könyv mögül a tollat. - Apa, - felhúzott szemöldökkel néztem rá, közben felállva a padlóról. - rendet kellene tartanod! - Legyintettem rá, és az asztalomhoz sétáltam.
 - Rend van - mutattam az asztalomra, de ő mellkasa előtt összefont kezekkel nézett rám, sőt még a szemöldökeit is felhúzta. - Inkább mondjad, hogy ki találtátok-e.
 - Vacsorázni a bambusz virág étterembe - döbbenten néztem rá, mire összeráncolta a szemöldökeit. - Mi az?
 - Oda vittem apádékat egy első randira - mosolyogtam rá, mire egy o-t formált az ajkaival.
 - Apa.
 - Hm? - közelebb jött hozzám, átölelte a derekam, s homlokát a vállamnak döntötte. - Mi a baj? - Átöleltem a hátát, mire erősített a kezei szorításán.
 - Jackson mikor fog felébredni?
 - Nem tudom - suttogtam a hátát simogatva. Amióta tizenhat éves lett Jacksont és Hoseokot a nevén szólítja, egyedül Wonhot hívja apunak, bár valahol ezen nem csodálkozom. Hisz Ilseong és az ikrek is ezt teszik. Akitől születtek, csak azt hívják apunak. - De biztosan felfog ébredni. - Aprót bólintott, mégse engedett el, ami melegséggel töltötte el a szívemet, de közben fájt is. Örülök, hogy még tizenhat éves korukban is kötődnek hozzám, de fáj, hogy miattam szomorúak. Mindenképp véget kell vetnem ennek az egésznek, minél hamarabb!
 - Apa.
 - Igen? - felemelte a fejét, és felnézett rám, de a szemeiben könnyek csillogtak.
 - Ugye.. Ugye nem fogunk megint elveszteni téged? - halványan elmosolyodtam, és a fejemet ingattam.
 - Nem, biztosan nem - nyugtattam meg. Kisebb mosoly került az ajkaira, és elhúzódva tőlem kisétált a szobából. Amint becsukódott az ajtóm én összerogytam a földön. 
~ Dessi..
  Szapora lélegzetvétellel bámultam magam elé, és egyszerűen semmit nem bírtam befogadni. Semmit és senkit se hallottam. Ígérgetek mindent nekik, közben meg még én se tudom, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége. Jackson valóban felfog ébredni? Én valóban túl élem ezt az egészet? Valóban megtudom azt tenni, amit az őseim nem?
 - Desmond! - ismerős hangra kipattantak a szemeim, és döbbenten néztem a fehér szemekbe. Mikor csuktam be a szememet? Vagy végig csukva volt? Egyáltalán a kezeimmel miért markolok füvet? Nagyot nyelve forgattam körbe a fejem, és nagyon is a lelkemben voltam, sőt még aggodalmas szemekkel is néztek rám.
 - Mi..?
 - Annyira kétségbeestél, hogy ösztönösen menekültél ide - Századik szavaira szégyenkezve hunytam le a szemeimet elfordítva tőlük a fejemet. - Dessi, miért félsz ennyire?
 - Nem félek, csak...
 - Félsz - Hatvankilencedik befejezésére összeszorítottam a fogaimat. - Mon, mindannyian féltünk, mindannyian legszívesebben elfutottunk volna a sorsunk elől. - Gyengédebb hangjára ránéztem. - De be kellett látnunk, hogy ez elől nem futhatunk el, nekünk ez a sorsunk, ez a végzetünk.
 - És ha megölöm, ha sikerrel járok. Mi a bizonyíték rá, hogy abba marad ez a kurva kőrforgás?
 - Semmi - felkaptam a fejem a hang forrását keresve. - Mögötted. - Hátra néztem a vállam felett, és megláttam őt.
 - Mintha megváltoztál volna - félszemmel nézett rám, majd újra előre. A ruhája teljesen más volt. Mint egy régi kori orvgyilkos.
 - Hiába kérdezed, nem fog válaszolni - vissza néztem Nyolcvanadikra, majd újra az Első felé.
 - Szóval szeretsz néma királyt játszani, Első? - megrándult a válla, vagyis valóban idegesíti, ha nem Destinynek van hívva. - Mondd csak Első, - Már félszemmel engem nézett. - milyen volt végig nézni azt, hogy mindenki meghalt miattad? - felém kapta a fejét, amitől a kapucni leesett a fejéről, és tisztán látható volt a tűz vörös rövid haja.
 - Desmond - nem foglalkoztam Hatvanadikkal. Kezd elegem lenni belőle.
 - Tudod Első, - megint megrándult a válla. Látom rajta, hogy legszívesebben már nekem rontana, hogy megüthessen. - elég alávaló tett, hogy másokra hárítod azt, amit Te okoztál.
 - Na ide figyelj te taknyos kölyök!
 - Taknyos kölyök? - már gyűlölködve nézett rám. - Ne feledd, hogy kinek a lelkében vagy, tehát megköszönném, ha legalább velem tisztelettudóan beszélnél.
 - Ugyan mit tudnál tenni velem? Össze vagyunk kapcsolódva - gúnyos hangját nem vettem fel, amivel csak még inkább bőszítettem. - Kussoljatok már! - Ezen már összezavarodtam.
 - Nyugi - Hetvenhetedik egy kezét a vállamra tette belesuttogva a fülembe. - Csak a Második és az Ötödik téged biztatnak, és Destinyt idegesítik. - Aprót bólintottam.
 - Első - újra felém kapta a fejét. - Többiekkel is tudtál így beszélgetni? - Összeráncolta a szemöldökét, de én hallottam, sőt éreztem a többiek lefagyását. - Tudtál Századikkal beszélni, amikor még csak ötven könyve volt meg? - nyitotta a száját, de be is csukta.
 - Honnan van az a könyv? - halk hangja már őszintén ledöbbentett.
 - Valójában fogalmam sincs - összeráncolta a szemöldökét. - Mikor visszatértem Japánból Koreába, - Bólintott. - akkor DaeHyun adta nekem. Itt volt a szobában.
 - És ő?
 - Többször is kérdeztem már, de nem válaszolt. Fogalmam sincs, hogy hogyan került a nagymamámhoz az a könyv, de ettől függetlenül te vagy benne - mutattam rá. Elfordította rólam a fejét, és a talajt bámulta, de szinte láttam, hogy forognak az agytekervényei.
 - Khm, Des - hátra néztem a vállam felett, és Hetvenhetedik a másik irányba mutatott. - Az Ötödik egy ideje kérdéseket tesz fel neked.
 - Oké. Mit? - félszemmel rám nézett, majd újra előre.
 - Hogy őt miért nem hallod, ha állítólag kaptál tőle levelet? - erre az Első is rám nézett, majd hátra a válla felett.
 - Ezt fogalmam sincs - ingattam a fejem. - És tudjátok abban a könyvben az van, hogy ugyan olyan, mint Jakal könyve, ami miatt az olvasója megőrül. - Újra engem néztek. - Az otthonom dolgozó szobáját majdnem szétromboltam csak annyitól, hogy hasonlítanak. Ahogyan ez miatt is kiabáltam a vörös fűzzel - Első felváltva nézett a szemeimbe, majd maga elé, és újra rám.
 - Valahogy meg lehet oldani, hogy behozd ide?
 - Az lehetséges? - néztem hátra a vállam felett.
 - Én már azon se lepődnék meg - legyintett rám Kilencvenkilencedik.
 - Desmond, - újra az Elsőre néztem. - hozd be a könyvet. Muszáj megvizsgálni. - Aprót bólintottam.
 - Ettől függetlenül azt akartam elérni, hogy végre figyelj rám.
 - De hisz figyelek.
- Nem, nem figyelsz - ingattam a fejem. - Te ignorálsz engem, ahogy a többieket is. Nem segítesz nekem, ezt becsben tartom, mivel beavattatok, hogy nem nagyon segíthettek, ettől függetlenül még hárítasz. Ott ülsz és magad elé bámulsz. Mégis mi bajod van?
 - Hiszen nem rég vágtad a fejemhez. Miattam haltatok meg, miattam kezdődött ez az egész.
 - Ezt nem cáfolom - jobban elfordította a fejét. - De neked annyi a bűnöd, hogy valaki követett téged. - Rám kapta a fejét döbbenten. - Az egész kőrforgást a fa okozza, de közben őt nem lehet megölni, mert akkor mi is meghalunk, de ő mégsem. És egyedül azért, mert a múltban még mindig életben van.
 - És amíg a fa életben van, addig az Áruló is mindig újjá születik - Hatvanhatodik halk hangjára aprót bólintottam.
 - De, Mon - kérdőn fordultam Hatvankilencedikhez, aki előszeretettel van a Múltbéli ruháiban. - Mi van akkor, ha a múltban ölik meg a fát? Az Áruló és te is meghaltok?
 - Fogalmam sincs - ingattam a fejem. - De, - Első felé fordítottam a tekintetem. - ha még én is elbukok, akkor a Százkettedik vagy feláldozza magát, vagy a kőrforgás soha nem áll meg, és egy Destiny se lesz boldog. - Első lehunyta a szemeit újra elfordítva a fejét, de láttam ahogy könnyek csorognak végig az arcán.
  Egy dörrenésre felkaptam a fejem, és nem csak én. Az ég tiszta, de akkor mi volt?
 - Desmond! - Kilencvenkilencedik kétségbeesetten kiáltotta a nevem, amitől ledermedtem, de amilyen hideg futkosott végig a testemen már igazán féltem. - Térj vissza! - Mélyeket lélegezve lehunytam a szemeimet. Éreztem, ahogy végleg elsötétül minden, majd mély levegőt véve kipattantak a szemeim, és már tisztán láttam a dolgozó szobám plafonját.
  Akadozva támaszkodtam a kezeimre, de ami előttem volt, attól elfehéredtem. Az irodám ajtaja csukva, a padlón egyre több vér, ahogyan a test mellett az átlőtt kanapé párna hevert.
 - H-Hoseok - suttogtam. - Hoseok! - Kiabáltam hozzá futva, de semmire se reagált. Fülem zúgott, a könnyeimtől homályosan láttam. Próbáltak elhúzni a testétől, de én nem akartam elengedni.
 -Desmond! - fejemet ráztam, és nem érdekelt senki sem. - Des, engedd oda a mentőket - hátra néztem a vállam felett, és megláttam Woozit, majd mögötte Seejun, azonban mindketten sírtak. Woozi a kezemnél fogva felállított és elhúzott Hoseok testétől, amire Wonho rögtön hozzám futott átkarolva a testem. Mindketten azt néztük, ahogy életjelet keresnek a testén, majd szánakozva néztek fel ránk, és ekkor adta fel az elméletem. Elsötétült előttem a világ.