Destiny III - Százegyedik lélek végzete [✔]

Kilencedik fejezet

Desmond

Két nappal Woozi halála után...

- Tehát itt maradsz? - Minzhu a mellette álló férfira nézett, majd újra rám. - Jól átgondoltad?
 - Igen - bólintott. Sóhajtva néztem a férfira, aki úgy hasonlít az apjára, hogy már-már azt hinném Jabal áll előttem.
 - Vigyázok rá - még a hangjuk is, mégis Jabalnak mélyebb volt.
 - Reméltem is! - elmosolyodott. Még utoljára megöleltem Minzhut, aki szorosan viszonozta. Jassaval kezet akartam fogni, de egyszerűen magához húzott, és átölelt, amin nem tudtam nem mosolyogni.
 - Apa sokat mesélt rólad - félszemmel ránéztem. - Szeretett téged. - Suttogta.
 - Tudom - halvány mosollyal az arcán elhúzódott tőlem. A tó felé fordultam, ami elkezdett halvány rózsaszínen, majd pirosan fényleni.
 - Des, itt az idő - Bew közelebb lépdelt a széléhez, és rám nézett.
 - Vigyázzatok - mosolyogva intettem nekik, és Bewvel egyszerre beleléptünk a vízbe. Akár akkor forrósodott a víz, kialudt a fény, és már le is rántott minket. Őszintén soha nem figyeltem meg, hogy mi is lehet az, ami elkapja a lábunkat, de már valahol sejtem. A vörös fűz gyökere. Aztán hogy valóban az e azt nem tudhatom.

~***~

Mély levegőt véve kibuktam a víz felszínén, és lihegve próbáltam levegőhöz jutni.
 - Ezt soha nem fogom tudni megszokni - mondtam ki pár köhögés közt.
 - Na, mintha olyan sokszor mentünk volna - Bew gúnyos hangjára, csak legyintettem, és kiúsztam a partra.
 - Vajon most mennyi ideig voltunk oda? Habár mintha számítana, amikor az utolsó családtagom a Múltban maradt.
 - Des..
 - Hm? - Bew felé fordultam, de ekkor már én is megláttam. - Mi?
 ~ Destiny! Magyarázatot! - kiabálta Ötvenedik.
 ~ Miért tőlem kérsz?! Nekem is teljesen új!
 - Fogjátok be! - szóltam rájuk. Közelebb úsztam a vörös fűz partjához, és kimászva a vízből közelebbről is megnéztem. - Most nem előre mentünk, hanem vissza? - Értetlenül néztem azt a vörös fűz fát, ami körülbelül akkora lett amekkora én vagyok. - Mintha kisebb lenne - Félre döntött fejjel néztem végig rajta.
 - Mert kisebb is! - Bew kiabálására összerezzentem. Hátra fordultam, de minden ugyan olyan volt. Újra a vízbe menve átúsztam a túlpartra, és a két fűz felé sétáltam. - Várj meg! - Hallottam ahogy loccsan a víz, majd már be is futott mellém. - Mi történhetett? - száj húzva sétáltam a két fűz felé, de ugyan úgy szétváltak előttem, és vissza is húzódtak. Nagy fűszálak ugyan úgy lengedeztek a lágy szellőben, halk éneket játszva. Az ösvény végén lévő két fűz közt átsétáltam, de amint kiértem rögtön szemet szúrt valami.
 - Nincs itt a kereszt - motyogtam. Szándékosan ott hagytam a fakeresztet, hogy az állapotából hátha megtudnám saccolni hány évig voltam oda. - Mi folyik itt? - Előre fordítva a fejem a sok fa közt észrevehető volt a nagymamám háza.
 - Des, jön valaki - kisebb zajok felé kaptam a fejem, de ott olyas valaki sétált, akitől a lélegzetem is elállt. Vékony középhosszú hajú nő sétált felém. Arcán már látszott pár ránc, mégis látható volt, hogy jól tartja magát. De a hófehér haj összezavart.
 - Tudtam, hogy neked sikerülni fog - mosolygott rám, de ahogy közeledett felém én úgy hátráltam. - Ne félj, nem bántalak.
 ~ Nana? - Első elhaló hangja még inkább összezavart.
 - Dessi, én vagyok az - hangja kellemesen csengett.
 - N-nagymama? - nyögtem ki nagy nehezen.
- Bizony. Gyertek, otthon egy jó meleg tea mellett mindent elmagyarázok - aprót bólintottam és követtem őt abba a házba, amit én rám hagyott, még anno. Anno?!
 - Milyen évet írunk? - néztem rá. Félszemmel rám nézett, de nem válaszolt, csak sokat sejtően mosolygott, és előre engedett a kapuban. Nagyot nyelve léptem be, de még alig tettem meg a lépésem egy ordítás hallatszott, majd Bew fájdalmas nyögése. Oda kapva a fejem megláttam egy vörös sárkányt, ahogy Bewhez bújik.
- Eiido! - sárkány nem foglalkozott vele csak Bewvel. - Ne haragudj, de már biztosan hozzá szoktál, hogy minden védőállat oda van Bewitcherért.
 - Nos, igen - bólintottam. Intett a fejével mire követtem őt a ház tornácra, de a kis asztalon már volt két bögre és egy kancsó. - Mióta tudja? Vagyis tudod.. - Leült a nagy ablakok elé, majd előre mutatott.
 - Lehet nem tehetem be oda a lábam, ettől még látom, ha vörösfény gyúl.
 - Vörösfény? - öntött a kancsóból a két bögrébe, mire gyors leültem elé.
 - Így van, te nem láthattad hisz mire visszaértél már el is múlt.
 - Szóval olyan, amikor a múltból jövök vissza - mosolyogva bólintott. - Honnan?
 - Tudod nekem soha nem volt testvérem - döbbenten néztem rá. - Dessi, te mondhatni nem az unokám vagy, hanem a fiam. - És ekkor volt, hogy teljesen összezavarodtam. - Én és az Első egypár voltunk.
 ~ Mi?! – lelkek felkiáltottak, és éreztem, hogy mintha többen lennének. De nem is foglalkozva vele lesokkoltan dőltem hátra a székben.
 - De akkor az anyám..
 - Ő már nem él, ahogy az apád sem - dermedten néztem rá, majd magam elé. - Ők egyedül azért léteztek, és születtek meg, hogy te világra gyere, hogy felneveljenek.
 - Na állj! - feltettem a kezem, de ő kérdőn nézett rám. - Most azt mondod, hogy te vagy az anyám, és mindenki, akit ismertem valójában nem is létezik?
 - Igen - gyors választól az állam is leesett. - Figyelj Dessi, te és a többi Destiny, hogy is mondjam..
 - Azt hiszem nem kell elmagyaráznod - felkapta rám a fejét, de én sóhajtva támaszkodtam az asztalra. - Ez az egész egyedül azért volt, mert valaki a Múltból átjött a Jelenbe, amivel az idősík megzavarodott. Mivel az Első bírt a varázslattal, így keletkezett a fa, ami ugyebár a mi lelkünk. - Bólintott. - De amikor az Első ott volt ezzel még nem volt baj, de amikor a második átutazás is megtörtént a tudta nélkül átjött a Jelenbe olyan ember, aki a Jelenben még nem is létezett. Ezért a fa miatt keletkezett egy idősík, ami egyedül mi hozzánk volt köthető. Első meghalt és rögtön utána megszületett a Második, és ezzel a közös vérrel kezdődött a kőrforgás.
 - Tudtam, hogy te leszel a legokosabb közülük - mosolygott rám. - Minden így van, ahogyan mondtad. Az a fa valóban öntudattal rendelkezik, mivel az Első véréből született, aki tud varázsolni.
 - Vagyis mielőtt valami rossz következhetett volna be a fa varázslatot használt, míg be nem teljesül a küldetés, vagyis amíg meg nem hal az Áruló - bólintott. - Ezért lett kisebb a fa, mint volt.
 - Ezért is, hisz százegy lelket egy idősíkba helyezni megterhelő. De tudod azért is mert 2014. augusztus 14.-e van - nagyra nőtt szemekkel néztem rá.
 - V-vagyis tizenhat éves vagyok? - pislogtam párat, majd lenéztem magamra, de a nevetésére összeráncoltam a szemöldökeim.
 - Dehogyis. Harmincnégy éves vagy.
 - De hát.. - zavartan néztem rá. - Áhh, mindegy! Inkább kérdésem lenne.
 - Hallgatlak - kérdőn nézett rám.
 - A narancssárga könyvet, te írtad?
 - Én - mosolygott rám. - Ha nem írnám meg, akkor nem tudtál volna beszélni az Elsővel. Nem igaz?
 ~ Első, én itt és most ki foglak nyírni! - Hatvankilencedik kiabálására már nem is reagáltam.
 ~ Yah! Legalább apának hívnál!
 ~ Tudod mikor te...!
 ~ Dessi - Századik óvatosan szólított meg.
 - Hm? - Nana semmit nem mondott, se nem kérdezett, csak mosolyogva itta a teáját a szemeimbe nézve. Tudja, hogy mi is megy éppen bennem, ebben biztos vagyok.
 ~ Valóban.. Mi valóban ilyen testvéri izében vagyunk?
 - Nana, akkor te most ki vagy nekem?
 - Ezt inkább döntsd el te - összeráncoltam a szemöldökeim. - Elsővel én párkapcsolatban voltam. De gyerekünk soha nem született.
 - Vagyis vértestvérek vagyunk az Elsővel - bólintott.
 - De jobban örülnék, ha a nevemen hívnál. Már ha itt maradsz Koreában.
 - Még nem tudom - ingattam a fejem. - Ha 2014. évet írunk, és nekem valójában léteznem se lenne szabad, akkor új azonosság kell. De nincsenek azok az emberek, akiket a családomnak hívtam.
 - Honnan tudod? - rákaptam a fejem. - Attól, hogy az anyád és az apád nem létezik, a maffia csoport igen, ahogyan a fiaik is. - Sokat sejtően mosolygott, az én szívem meg vad dobogásba kezdett. - De ők tizenöt évesek.
 - Wonhoék élnek?! - hitetlenkedtem lelkemben reménységgel. Bólintott.
 - Nos? Százegyedik lélek, kérsz egy új életet?