Destiny III - Százegyedik lélek végzete [✔]

Tizenhetedik fejezet

Wonho

Jackson a kérdésem után lehajtotta a fejét, és azóta se emelte fel, de még válaszolni se válaszolt. Mégis, ahogy jobban megfigyeltem Desmond kezét egyre jobban szorította.
- Tudod mit? - erre felkapta a fejét. - Inkább ne válaszolj, látom rajtad. - Összeráncolta a szemöldökeit, de én a kezére mutattam, mire rögtön elrántotta, és az ölébe ejtette őket.
- Ez semmi... - motyogására felhúztam a szemöldökeim, mégis Desmondra néztem. Elengedte Hoseok kezét és felállt, amire már Jackson is rápillantott.
- Tudjátok, ezt beszéljétek meg ti - elnyílt ajkakkal néztem rá. - Teljesen mindegy, hogy én mit gondolok és mit nem. Ha ti nem tudtok egy nevezőre jutni, akkor fölösleges hallgatnom.
- Mi? - nem mondott többet, csak valami deszkákhoz sétált. - Most mi baja? - Hitetlenkedve néztem Hoseokra, de ő a kezeit kitárva lefeküdt.
- Szerintem elég érthetően elmondta.
- Akkor fordítsd le az én nyelvemre is! - sóhajtott, és Desmond felé fordította a fejét, amit én is követtem. Deszkákat pakolt ki, kötelet és több építéshez kellő dolgokat.
- Hidat akar - Jacksonra néztem, majd vissza Desmondra.
- Hogy le egyszerűsítsem nektek, - mindketten Hoseokra néztünk. - elege van abból, hogy vitatkozunk. Nem bírja tovább, hogy miatta tönkre megy a barátságunk.
- De hát, nem ment tönkre.
- Valóban Wonho? - Hoseok gúnyos hangjára elfordítottam a fejem. - Épp azon vitatkoztatok, hogy ki meddig bírja ki az érintése nélkül. Mi ez, ha nem vita?
- Nem vita volt, csak kérdés - rántottam vállat.
- Ide figyelj - félszemmel ránéztem. - Én támogatom Jackson ötletét. Ha tizenöt évesen jövünk össze egy huszonnégy éves férfival, őt börtönbe csukják.
- Nem kell senkinek se tudnia róla...
- Akkor most megkérdem én - Hoseok felé fordítottam a fejem. - Képzeld el, hogy együtt vagyunk vele, lefekszünk vele. Az utcán kibírnád, hogy ne fogd a kezét? - Nyitottam a számat, de be is csuktam.
- Nem.. - motyogtam lehajtva a fejem.
- Nem csak mi szenvedünk - mindhárman Desmond felé néztünk, aki épp a védőállatával beszélt nagyon is mutogatva a hidat. Egy puffanásra lenéztem magam elé, de aggódva néztem a kicsit. Látszott rajta, hogy gyenge, ő mégis próbált felállni, és nagyon is egy valaki felé menni, de mindig összeesett.
- Most úgy érzem magam mint ő - Jackson a kicsi felé bökött a fejével, és őszintén én is azt éreztem.

Desmond

Bewvel a híd tervein gondolkoztunk, én elmondtam a saját ötleteim, addig ő elmondta a véleményét, de minduntalan Hoseokéknál lyukadtunk ki, ami engem kezdett idegesíteni.
- Mondd csak, - kérdőn nézett rám. - miért hozod fel folyton őket, amikor én szándékosan kerülöm?
- Pontosan azért, mert kerülöd a témát. Nem hallanak minket, tehát válaszolj a kérdéseimre - sóhajtva ültem le törökülésbe, mire közelebb jött hozzám.
- Hallgatlak - leült elém, és egyenesen a szemeimbe nézett.
- Miért tartasz távolságot? - összeráncoltam a szemöldökeim. - Látszik, hogy nem akarsz velük több érintkezést.
- Mert nem is akarok - Bew lecsapta a füleit, amiből már tudtam, hogy hallotta valamelyikük, de én csak Bew szemeibe néztem. - Szerinted, ha többet érintkeznék velük, még mindig ruha lenne rajtuk? - Erre a szemeit forgatta, és elfordította a fejét, mire hátra néztem a vállam felett. Wonho a kicsivel a kezében állt mögöttem. Az egész arca vörös volt, még a füle is.
- H-hozzád a-ak-akart jönni – dadogta halk hangon. Felém nyújtotta a kicsit, amit egy kézzel elvettem, de a kezünk összeért, amitől összerezzent.
- Köszi - bólintott, és elfordult tőlem, de elég ingatag lábakkal ment vissza a két értetlen fiú mellé, de én nem bírtam ki mosoly nélkül. Fejemet rázva fordultam vissza Bew felé, és szembe találtam magam lesajnáló szemeivel. - Most mi az? Válaszoltam a kérdésedre.
- Tudtad, hogy ott áll.
- Azt nem, hogy melyikük - rántottam vállat, de ő megint a szemeit forgatta. - Tehát szerintem előbb a tartókat kellene elhelyezni, és utána a deszkákat beilleszteni, és végül a korlátot. Legyen korlát? - Bew nézett rám, majd a korláthoz vett fát, majd visszanézett rám. - Mindegy, ha már megvettük használjuk. - Bólintott. Kicsit, akinek még mindig nem tudok nevet, letettem a földre és hátra fordultam. Eiido már rögtön felénk lépdelt, és lefeküdt köré.
Levettem a cipőmet, zoknimat, majd az ingemet, és neki kezdtem, hogy oda hordjam a kellő dolgokat. A szemem sarkából láttam, hogy engem néznek, és egyedül miattuk nem vettem le a pólómat, pedig jobb lenne mert legalább a felsőtestemen nem lenne súly. Mégis...
Sóhajtva néztem a vízbe, majd Jacksonék felé, de ők értetlenül néztek rám.
- Van még varázserőm?
~ Kérdezz jobbat, ok? - Hatvanadikra a szemeimet forgattam. Nadrágom szárát fentebb gyűrögettem, és közelebb léptem a tópartjához. Mély levegőt vettem, majd óvatosan a vízfelszínre helyeztem az egyik lábam, és lassan ránehezedtem.
- Te mit csinálsz?! - Hoseok kiáltására meginogtam, ami miatt belestem a vízbe. Lesajnálóan fordultam feléjük, amikor felértem a felszínre.
- Nem tudnátok csendben maradni?
- Mi? De hát csendben vagyunk... - Hoseokra néztem, de ő száj húzva fordította el a fejét, mégis félszemmel engem nézett. Fejemet rázva másztam ki a partra, és már muszáj volt levennem a pólómat, amiből csöpögött a víz, habár a nadrágomból is. De azért nem fogok egy szál alsóban előttük járkálni. Mély levegőt véve újra megpróbáltam, de még előtte feléjük néztem, és mindhárman a szájuk elé tették a kezüket, így sokkal nyugodtabban tudtam koncentrálni.
- Desmond, - félszemmel Jacksonra néztem, de még mindig egy lábam volt a vízfelszínén. - pontosan mire is készülsz?
- Majd meglátod - aprót bólintott, így ránehezedtem a jobb lábamra, ami a vízfelszínén maradt, ezért már a bal lábammal is ráléptem. Láss csodát a vízfelszínen álltam. - Jól jön ez.. - Motyogtam, és már sokkal könnyebben tudtam neki állni a hídépítésnek. Ástam gödröt a négy tartónak, majd rögzítettem őket. Majd a deszkák rögzítéséhez vett görbített fát szintén könnyebb volt feltenni. Bár azt is hozzá kell tenni, hogy Wonho segített tartani, és még a deszkákat is adogatta, amivel sokkal gyorsabban haladtam.
Amikor már csak a korlátot kellett volna feltenni hármójuk felé fordultam.
- Most felejtsd el! - Jackson feltett kezekkel hátrált. - Én ki nem próbálom.
- Ugyan már, biztos jól tart. Egy séta - mosolyogtam rá.
- Az kettő! - vágta rá idegesen, de én felé sétáltam, mire hátrálni kezdett, amit Hoseok és Wonho csak kinevettek. - Menjen Hoseok és Wonho. Minek kellek én hozzá?
- Nem kell visszajönnöd míg nem végzek. Ott maradhattok a fa mellett - kétkedve jártatta a szemeit rajtam, de végül sóhajtva állt meg, és bólintott. Felém sétált, már azt hittem, hogy kikerül, de megfogta a csuklómat, és húzott maga után. - Nekem miért kellene sétálnom?
- Pont azért, amiért mi is.
- Hárman fértek el.
- Jössz mögöttünk - felhúzott szemöldökkel néztem Bew felé, aki mellett ott voltak Sysy-ék, de mindegyikük értetlenül néztek rám. Hídnál ők hárman mentek elől, én pedig mögöttünk, amit nem értettem, de belementem. Néha-néha láttam, hogy Jackson megbillen, ami miatt azt hittem, hogy a híd talán nem olyan stabil, de Hoseok és Wonho teljesen normálisan sétáltak át. Így amikor átértünk mellkasom előtt összefont kezekkel néztem Jacksonra, de ő vállat rántva fordult el tőlem, és a fához sétált.
- Sokkal nagyobb így közelebbről - Hoseok is közelebb ment hozzá, ahogy felemelte egy ágát is. - Azt hittem kisebb. - Szemeimet forgatva fordultam el tőlük, és a korláthoz vett oszlopokat a kezembe véve a hídhoz sétáltam, majd a deszkákon guggolva rögzítettem őket.
- Des.
- Hm? - szemem sarkából láttam, hogy mindhárman leültek a partra, és a lábukat belelógatták a vízbe.
- Ha ezzel végzel, tudunk már valóban komolyan beszélni?
- Szerintem eddig is komolyan beszéltünk - néztem Wonhora, de ő komoran. - Hiába nézel így, én semmit se viccelődtem.
- Nem is ezt mondtam - ingatta a fejét, amin már a szemöldökeim ráncoltam. - Én arra utalok, hogy mi legyen ezek után.
- Szerintem erről is adtam nektek időt.
- Desmond! - nem válaszoltam, csak elfordultam tőlük, és a kötélhez sétáltam, amit Bew a szájába vett, és felém hozta.
- Köszönöm - bólintott, de aggódva nézett rám. Visszafordultam a híd felé, és Wonhoék ugyan ott ültek. - Tudod, - A kötél végét a tartó oszlop végére rögzítettem, és így haladtam végig. - megmondtam, hogy én adtam időt, hogy nekem felesleges hallgatnom, ha nem tudtok düllőre jutni. Tehát hiába nézel így, akkor se fogok semmiről se beszélni mí-
- Desmond - Hoseok hangja félbeszakított. - Eldöntöttük, és erről szeretnék veled beszélni. - Bólintottam. Amint készen lettem a korláttal is leültem Jackson mellé, de csak bámultam előre. Vártam, hogy megszólaljon valamelyikük.
- Tehát? - feléjük fordítottam a fejem, egyikük se nézett rám.
- Tehát.. - Wonho mély levegőt vett, és kifújta.
- Tudjátok, ha nem akartok semmit, akkor el kellene mennetek.
- Mi lenne, ha befognád?! - Hoseok kiáltására elmosolyodtam, és a kezeimen támaszkodva az eget kémleltem. - Veled akarunk lenni. – Bólintottam. - Már most.
- Mi?! - hitetlenkedve néztem rájuk. - Azt nem lehet, remélem tisztában vagytok vele.
- Igen, erről mi is tudunk - bólintott. - Valójában először úgy voltunk, hogy támogatjuk Jacksont és az öt évet, de amikor Wonho olyan fejjel jött vissza hozzánk, elmondta, hogy mit mondtál. - Lábaimra támaszkodva a tenyerembe temettem az arcomat. - Nem fog senki se tudni róla, és majd három év után felvállalhatunk téged.
- Én ebbe nem megyek bele - feléjük fordítottam a fejem, ők hitetlenkedve néztek rám. - Nem fogok tizenöt évesekkel lefeküdni, még ha ti is vagytok azok. Ezt most felejtsétek el. - Ezzel felálltam, és átsétáltam a túlpartra. Eiido a kicsivel a szájában felém sétált, őt pedig átvettem a kezembe, és a pólómat, ingemet a vállamra dobtam, cipőmet a szabad kezemben fogtam.
- Igazságtalan vagy! - hátra néztem rájuk a vállam felett. - Miért mutattad meg a könyvet, ha így elutasítasz minket?!
- Azért, mert tizenöt évesek vagytok! - Kiabálva fordultam feléjük, amitől éreztem, ahogy a kezemben tartott kicsi az egyik ujjamat átölelte a mellső lábaival. - Abban a könyvben tizenhét évesek voltatok, ahogy én tizennyolc!
- Desmond, ez csak egy szám - suttogta Jackson, ami nem csak engem döbbentett le.
- Igaza van - Hoseokra néztem. - Ha a könyv szerint nézzük, akkor mi harminchárom évesek vagyunk. - Erre elkomorodtam.
- Akkor, ha úgy nézzük, én hány éves vagyok? - nyitotta a száját, és a szemöldökeit ráncolta. – Harmincnégy. Vagyis nem kilenc év van köztünk, hanem tizenkilenc. Még mindig csak egy szám? - Jackson az alsó ajkát harapdálta, de amikor könnyeket láttam a szemeibe megijedtem.
- Igen! - kiabálása kevésbé döbbentett le, mint a szava. - Igen, csak egy szám. Én.. Én csak azzal akarok lenni, akiért így dobog a szívem, tudatlanul is. És az te vagy, érted dobog így. - Közelebb sétált hozzám, és átölelte a testem, homlokát a mellkasomnak döntötte. - Kérlek.. - sóhajtva emeltem fel a fejem, és akkor fogalmam se volt, hogy mi is lenne a helyes döntés. Újabb két testre rájuk néztem, ami egyáltalán nem segített rajtam.
- Nem szóltok róla senkinek sem - felemelték a fejüket, és elmosolyodtak. Valahol tudtam, hogy rossz döntést hozok, de amilyen mosollyal néztek rám, már megérte.