Destiny III - Százegyedik lélek végzete [✔]

Huszadik fejezet

Másnap reggel hamarabb keltem, mint Eiido ébresztése. Szokásává vált, hogy minden reggel hét órakor beszökik a szobába, amit fogalmam sincs hogyan tesz, és a mellkasomra zuhan, vagy ugrik. Amin persze Bew jót röhög, mivel Eiido a termetéhez képest tud súlyos is lenni.
De a mostani reggelemen megtudtam figyelni, hogy Nana engedi be hozzám, majd elsétál a konyhába. Mégis amikor meglátta, hogy az ágyam szélén ülök pislogott párat, és bentebb sétált, majd leült mellém.
- Izgulsz?
- Nem mondanám izgulásnak. Inkább aggódom.
- Miattuk? - bólintottam. - Ugyan Des, minden rendben lesz. - Megpaskolta a térdem, és mosolyogva sétált ki. Sóhajtva álltam fel az ágyamról, majd a ruhásszekrényhez lépve találomra vettem ki ruhákat. Mielőtt kiléptem volna a szobából, még Bew felé néztem, akinek a hasán ott feküdt a kicsi is, akinek nagyon kellene már egy név.
Fürdő felé sétálva gondolkoztam rajta, és őszintén van is egy ami számomra jó lenne neki, de.. Valamiért habozok, hogy az legyen a neve, először meg kellene tudnom Nanától, hogy neki van-e őrzője. Habár, ha lenne, akkor biztosan találkoztam volna már vele, tehát nyugodtan adhatnám neki azt a nevet.
Amint végeztem a fürdéssel felöltöztem a ruhákba. Fehér ing, fekete farmer. Ha már valami állás érdeklődés miatt megyek, akkor valahogy normálisnak kellene kinézni. Mármint úgy értem, hogy nem pólóban és szakadt nadrágban.
Fürdőszobából a szobámba sétáltam, ahol a kezembe vettem a kicsit, és felébresztettem Bewitchert, aki nagyon is morgott, így hagytam még aludni. Úgyse szeret iskolába lábadozni.
Lelépdeltem a lépcsőn, be a konyhába, ahol az asztalon már volt reggeli, amin elmosolyodtam.
- Elviszed az egyik kocsit? - összeráncolt szemöldökkel néztem rá, közben leültem a helyemre.
- Egyik? - bólintott. - Nem egy kocsid van? - Mosolyogva a fejét ingatta. Kétkedve néztem rá, de inkább nem válaszoltam neki, és a kicsit az asztalra téve a kis tálat elé húztam. Az első naphoz képest látható volt a javulása, mivel kinyitotta a szemeit, és már magától kezdte el inni a tejet.
- És? - kérdőn néztem rá. - Mit fogsz mondani Heejoonnak?
- Nincs papírom. Tehát semmit - rántottam vállat, erre Nana komoran nézett rám, ami miatt inkább a reggelimre koncentráltam.
- Akkor jó. Mert Jiho várni fog az iskola előtt pár papírral - nem mondtam semmit, csak mély levegőt vettem és kifújtam.
- Nana.
- Hm?
- Valóban van olyan, hogy testőr a főnök mellé? - felemeltem a fejem ránézve. Döbbenten nézett fel rám. - Mármint úgy, mint Seejun.
- Nincs - ingatta a fejét. - Seejunt a fa hozta létre, hogy legyen segítséged, de végül mégis ő volt, aki az árulóba szeretett bele. - Bólintottam, és ekkor már valóban a kicsinek adhattam azt a nevet. Őszintén sajnálom, hogy Seejun is olyan volt, mint a szüleim, hiszen jó volt, hogy mellettem állt. Vele bármiről beszélhettem, mindig támogatott.
Reggeli után megkértem Nanát, hogy vigyázzon Cornra. Először Bewet akartam megkérni, de ő kijelentette, hogy jönni akar velem, így ketten ültünk az egyik autóba. Furcsa volt, hogy megint egyedül vezettem abba az irányba, amit három hónapig folyton megtettem. Sok érzés kavargott bennem, de főképp Jacksonék miatt. Félek, hogy olyanokat fognak tenni, ami nekem semmi jót nem jelentenek, de nekik annál jobbak lettek volna.
Ha meg is kapom ezt a tanári állást, nagyon remélem, hogy nem az ő osztályukhoz kerülök, nagyon remélem.

~***~

Az iskolához érve a parkolóban észrevettem Jihot, ahogy az autójának dőlve figyelt engem. Eddig még DaeHyunnal és Sonnal találkoztam, a többiekkel még féltem találkozni. Erre rögtön találkozok Wonho apjával. A furcsa az volt, hogy soha nem beszéltek az anyjaikról, sőt Jackson, NamJoon és Jimin anyjával találkoztam. Wonho és Hoseokéval egyedül az első bemutatásomkor.
Jiho autója mellé állva kiszálltam, és akkor zártam le, amikor Bew is kiszállt belőle. Jiho minden lépésemet végig követte, de amikor előtte álltam, csak bámult rám, ami zavart.
- Desmond? - bólintottam. Egy köteg papírt nyújtott át, amit eddig észre se vettem a kezében. - Testnevelés, matek és magyar szak.
- Ilyen sok? - hitetlenkedtem. - Miért nem csak testnevelés? - Döbbenten, és sokkoltan olvastam végig a papírt, amik fénymásolatok voltak több bizonyítványról is. - Sokkal feltűnőbb lesz, hogy hamis papírjaim vannak.
- Ha kérhetem bízz bennem - rápillantottam, ámbár ő komor szemekkel nézett rám. - Egyedül azért tettem meg, mert a főnök kért rá.
- Tisztába vagyok vele - Jiho bólintott, mégse ment el, csak nézett. Félre pillantott, majd újra rám. - Figyelj, - Kérdőn néztem rá, közben tisztán éreztem a diákok tekintetét. - nem akarok veled goromba lenni, vagy ilyesmi...
- Nem probléma - belenézett a szemeimbe. - Tudom jól, hogy mit éreztek, és ez miatt nem is hibáztatlak titeket. Elfogok költözni Nanától, és el is tűnők. De szeretnék kérni valamit. - Összeráncolta a szemöldökét. - Beszéljétek le arról, hogy bemutasson nektek.
- Mi?
- Be akar mutatni előttetek, amiből nagyon jól lehet tudni, hogy mit is akar elérni.
- Vagyis téged akar örökösnek - bólintottam. - Tudod, - Diákok felé fordította a fejét, amit én is megtettem, rögtön megpillantottam Jacksonékat. - ők nagyon is örülnének neki, ha te lennél az örökös, plusz biztosan összezuhannak, ha eltűnsz - összeráncolt szemöldökkel néztem rá. - Nana beteg. - Kerekre nőttek a szemeim, még Bew is lecsapta a füleit. - Tüdőrákot diagnosztizáltak nála.
- Erről miért nem beszélt..?
- Egyedül Sonnak beszél a tüneteiről, és a súlyosságáról, tehát még mi sem tudjuk, hogy hogyan van. De kérlek, ne hangoztasd előtte. Biztos vagyok benne, hogy oka van, amiért nem szólt róla neked.
- Köszönöm - felmutattam a papírt, mire halványan elmosolyodott, és intve az autóba ült, majd elhajtott. - Tudtam, hogy rejteget valamit, de nem hittem, hogy ilyet. - Sóhajtva túrtam a hajamba, és nem nézve senkire az épület felé sétáltam. Kell egy kis idő mire én feldolgozom azt, hogy Nana beteg. Még hozzá rák. Ezt nem tudom befogadni.
- Des - hátra néztem a vállam felett, Wonho sietett felém. Halványan elmosolyodtam, nem viszonozta, aggódó szemekkel nézett rám. Kezemet felemelve a fejére tettem, mire már lesajnáló lett.
- Nincs baj, ha ez miatt aggódsz.
- Elég pocsékul hazudsz - fejemet ingatva léptem be az iskolába. - Desmond.
- Wonho, - pillantottam rá a vállam felett, de ő határozott szemekkel nézett rám. - nem érdekel, hogy mit gondolsz, és mit nem. Addig örülj míg megpróbálom a munkát. - Hátra hőkölt, ami valójában bántott, másképp nem tudom lerázni a folytonos aggódásával. Előre fordulva elindultam, de hallottam, hogy utánam jön, amin már keservesen felsóhajtottam.
- Beszélünk, most! - sziszegte, és a csuklómnál fogva húzott maga után. Nem hittem, hogy már tizenöt évesen is akaratos lesz. Folyosón több diák is volt, ahogyan láttam a döbbent szemeiket, de Wonho csak húzott maga után, majd benyitott egy terembe. - Mi bajod van? - Csak akkor szólalt meg, amint bezárta az ajtót. - Nem szoktál ilyen lenni.
- Honnan tudod, hogy milyen szoktam lenni? - mellkasa előtt összefont kezekkel nézett rám, és felhúzta egy szemöldökét. - Nem fogom elmondani, mivel megkértek rá.
- Még nekünk se? - hitetlenkedett.
- Én is csak most tudtam meg.
- Desmond - elfordítottam róla a fejemet. - Des, mit mondott neked az apám?
- Honnan veszed, hogy ő volt?
- Na ide figyelj - közelebb lépet hozzám és egy ujjával a mellkasomra bökött, mire felhúzott szemöldökkel néztem rá. - Tizenöt éves vagyok, valóban. De mi a faszért nézel hülyének?!
- Nem nézlek annak.
- De, rohadtul annak nézel. És ez nem tetszik, sőt fáj, hogy ennyire gyerekesnek tartasz, hogy azt hiszed bármiről hazudhatsz.
- Egy szóval se mondtam, hogy gyerekesnek tartalak titeket - hitetlenkedve ciccegett, és hátat fordított nekem. - Wonho.
- Hagyjál. Elegem van - legyintett. Komolyan végig nézem, ahogy kiviharzik, és több napig nem fog hozzám szólni? Utána léptem, mielőtt kilépett volna az ajtón, és a vállánál fogva magam felé fordítottam. - Megmondtam, hogy hagyjál! - Szűrte a fogai közt, de mindkét kezemmel a feje mellett támaszkodtam. Szemeivel felváltva nézett rájuk, majd rám.
- Sajnálom, oké? - kezeit összefonta a mellkasa előtt. - Nem akartalak megbántani, de még nekem is nehéz feldolgozni azt, amit mondott Jiho.
- És miért nem hagyod, hogy segíthessünk? Ezzel bántasz. Azért nem hagyod mert tizenöt vagyok, és nem érteném meg?
- Dehogy - ingattam a fejem. - Tisztába vagyok vele, hogy a korotokhoz képest felnőttként viselkedtek, tudom jól. - Aggódva nézett rám, amire egyik kezemmel az arcára simítottam, mire jobban bele dőlt. - Szeretném elmondani, de ez nem olyan dolog, amit én elmondhatok. Ezt neki kell. Még a csoport se tud róla.
- Akkor apa?
- Gondolom Sontól, mivel vele osztott meg mindent - aprót bólintott lehajtva a fejét. Állát két ujjam közé fogtam, és felemeltem, majd aprót csókot adtam a homlokára. Felváltva nézett a szemeimbe, majd a számra, amiből tudtam, hogy mit akar. Vívódtam magamban, de közelebb hajoltam hozzá, és egy apró puszit adtam az ajkaira.
- Yah! - vállon ütött, amin elmosolyodtam. - Szemétség.. - Motyogta. Újra közelebb hajoltam hozzá, és megcsókoltam. Nem akartam elmélyíteni, de ő teljesen másképp gondolta. Két kezét a nyakam körül kulcsolta jobban húzva magához, és ettől nem bírtam. Mindkét kezemet a dereka körül összekulcsoltam elmélyítve a csókot.