Destiny III - Százegyedik lélek végzete [✔]

Huszonkilencedik fejezet

A vörös fűz előtt állni a saját könyvemmel, idegtépő volt, főképp, hogy nagy reményeket fűztem hozzá.
Körülbelül egy órája, hogy összepakoltunk a házban, és az ideiglenes szobámban, de még mielőtt elindultunk volna, én megszerettem volna próbálni valamit, amit az Első mondott. Ha arra képes volt, hogy átírja a könyv nevét, talán képes lenne a képekre is, még ha csak rajzok lennének.
Nagyot nyelve léptem közelebb hozzá, és az ágakat félre húzva a törzséhez sétáltam. Valójában napról napra egyre nagyobb lett, ami azt bizonyította, hogy kezdi vissza nyerni az erejét. De egyáltalán hogyan kérjem meg? Hogy beszéljek hozzá? Úgy, mint egy másik emberhez? Tanácstalanul néztem a könyvemre, majd a fára, és újra a könyvre.
- Aish! Miért ilyen nehéz ez? - egyik kezemmel a tarkómra simítottam, és sóhajtva emeltem a szemeim elé a könyvet. Szemem sarkából mozgást észlelve oda kaptam a tekintetem, de semmi különösebbet nem véltem felfedezni, mégis mire visszanéztem a könyvre nagyot nyeltem. Valamiféle vörös füst gomolygott körülötte, és a kezem körül, majd lassan elengedtem, a könyv pedig magától a levegőben maradt, magától kinyitódott az utolsó lapoknál.
A vörös füst beáramlott az utolsó oldalra, és még öt üres lap keletkezett.
- Tehát így jöttek létre a lapok - mellkasom előtt összefont kezekkel figyeltem, hogy mi is fog történni, de amikor megláttam már halványan mosolyogtam. Füst úgy mozgott mintha egy kéz rajzolna a lapra, és lassacskán kivehető volt a nyolc éves Aoyun, majd a tizenhat éves is, és a többi lapon feltűnt Minzhu, Yejun, Ilseong, és Dai. Ahogy néztem őket, ahogy lassacskán kivehetőek voltak az arcvonásaik összeszorult a torkom, és szégyenteljesen a sírás szélén voltam. Még ha csak varázsolt Idősík is volt, akkor is a gyermekeim voltak, akik miattam haltak meg.
Ahogy kezdett leereszkedni a könyv kinyúltam érte, és a kezembe fogtam. Mindegyikükről volt nyolc és tizenhat éves kép egymás mellett.
- Megfogom valahogy hálálni - közelebb léptem hozzá, és egyik kezemet a törzsére fektettem. - Ki fogok valamit találni. - Elvettem a kezemet, és hátat fordítva neki kisétáltam az ágak közt.
~ Véleményem szerint az is elég neki, hogy törődsz vele.
- Ő törődik velem, és nem én vele.
~ Hidat építettél, hogy még könnyebb legyen eljutni hozzá. Szerintem ez törődés.
- Az önös érdek volt számomra.
~ Ettől függetlenül miatta tetted - ebben egyet kellett értenem Századikkal, így inkább nem vitatkoztam tovább vele.

~***~

Belépve a bejárati ajtón megláttam Wonhoékat a kanapén, de a bejövetelemre hátra néztek rám, és elmosolyodtak, amit viszonoztam nekik.
- Sikerült mindent elintézned? - aprót bólintva néztem a könyvre.
- Szeretném, ha felhívnátok az apáitokat, és mondjátok meg nekik, hogy jöjjenek el az új házhoz - mindhárman a szemöldökeiket ráncolták, de bólintottak, és elővették a telefonjaikat.
Miután meggyőződtem róla, hogy mindent elraktam, ami valójában csak három táskát jelentett, Hoseok segítségével kivittem őket az autóhoz.
- Nana - kérdőn fordult felém. - Vissza fogom hozni az autót.
- Nem kell - mosolygott rám, én mégis aggódva néztem rá. - És ha lehet ne nézz így, boldogulni fogok egyedül is, ahogy eddig is. De azért látogass meg, a házban.
- Ott biztos nem - ingattam a fejemet. - Oda nem fogok bemenni. - Sóhajtva fordult el tőlem, amit valójában sajnáltam, de nem akartam abba a házba betenni a lábamat. - Sajnálom, mindenképp jönni fogok hozzád, ahogyan az orvost se felejtettem el. - Fejét ingatva vissza sétált a házba.
- Desmond – Hoseok hangjára nem néztem egyikükre sem, csak beültem az autóba, amit ők is követtek. Egész út alatt senki se szólalt meg, egyedül Bew horkolt, aki előszeretettel tette a fejét a combomra, ami miatt nehéz volt váltani.
- Des... - Jackson hangjára a kormányt erősebben markoltam. - Valóban ennyire utálod a családot?
- Nem utálom.
- Akkor miért nem akarsz közelebb kerülni hozzájuk? - szemem sarkából láttam, hogy behajol a két ülés közt. - Apa már elfogadott, mint örököst, tehát nem értem.
- Ahogy az én apám is - visszapillantóból láttam, hogy Wonho felteszi a kezét.
- Nem válthatnánk témát?
- Nem - hárman ejtették ki a szájukon, viszont én nem szólaltam meg.

~***~

Mire a házhoz értünk én már valóban megkönnyebbültem, bár még kitudja meddig velem fognak lenni, tehát biztosan újra letámadnak. Az egész út alatt faggattak, ígérgettek, sőt Hoseok megfenyegetett. Addig nem fog hozzám szólni, míg ki nem ejtem a számon azt, hogy befogok menni a családhoz. Sajnos ismerem már annyira, hogy nem bírná ki.
Ahogy kiszálltam az autóból Sonék is a sajátjaikból. Son és Jiho kezet fogtak velem, de Kwang két lépést tartott tőlem, amin nem csodálkoztam.
- Miért kellett ide jönnünk? - Son értetlenkedve tette fel a kérdést.
- Menjünk be - kétkedve nézett rám, de bólintott. Két táskámat kivettem a csomagtartóból, mégis amikor nyúltam a harmadikért, egy kéz került a látókörömbe. Son kivette a harmadik táskát, majd Jiho levette a vállamról a táskámat. Még szólni se tudtam ők beindultak velük, és nem csak én döbbentem le rajta, hanem még Kwang is felhúzott szemöldökkel nézett rájuk, majd rám, de persze én rajtam már elkomorodott.
Sóhajtva indultam meg az ajtó felé, és azt kinyitva mindenkit beengedtem. Táskámat leraktam a lépcső mellé, amit Son és Jiho is követett, majd beinvitáltam őket a nappaliba.
- Tehát... - leültem a fotelba eléjük, lábam mellé Bew ült a szájában lévő könyvemmel. - Egyetlen egy ok miatt hívtalak ide titeket. Nem enyhülés végett tettem, se megbocsájtás, vagy elfogadás. - Sonék a szemöldökeiket ráncolták. - De Son kért tőlem valamit, amit az elején még nem tudtam megmutatni. - Jiho és Kwang Sonra néztek, de ő hátra dőlt a kanapén nagyot nyelve.
- Miről van szó? - Kwang a fejét kapkodta köztünk. Elvettem Bewtől a könyvet, és kinyitottam Aoyunnál, majd oda nyújtottam Sonnak. Először nem akarta elvenni, de végül remegő kezekkel elvette, és már másodszorra nyel egy nagyot.
- Lapoz tovább, és ott lesz még egy valaki, aki kiköpött mása - felpillantott rám, és lapozott egyet. A szemei a két kép közt ugráltak, majd felkapta a fejét Jacksonra, aki zavartan nézett vissza rá.
- Ők...? - bólintottam.
- Unokák, ikrek - Jackson rám kapta a tekintetét, és felállva a kanapéról az apja mögé sétált.
- Mintha magamat látnám! Na meg persze téged is - felnézett rám, és vissza a könyvre. - Egy fiú és egy lányom volt?
- Igen - bólintottam. Jiho és Kwang szinte elfehéredtek, és saját magukra is mutattak. - Nektek is vannak unokáitok. - Jiho kikapta Son kezéből a könyvet. Lapozására Wonho felpattant mögé állva, de persze Jackson és Son is megnézték.
- Lee Yejun - suttogta, és mintha könnyeket láttam volna a szemeiben, amire elfordítottam róluk a fejemet. Hoseok hozzám sietett, és a fotel karfára ülve a vállamnál fogva magához húzott.
- El ne sírd magad, mert akkor bőgni fogok - fülembe suttogta, de nehéz volt megvalósítani a kérését, mivel éreztem a könnyeket a szememben, és a gombócot a torkomban. - Nyugodj meg. - Elhúzódtam tőle, és felállva a fotelból kisétáltam a házból. Verandára leülve elővettem a cigis dobozt, és rágyújtottam. Gyűlölöm, hogy ennyire gyenge vagyok!
- Desmond - hátra néztem a vállam felett, megdöbbenésemre Kwang állt mögöttem. Leült mellém, és valamiért felé nyújtottam a dobozt, hezitálás nélkül kivett egyet. - Jung Ilseong, ilyen nevet képzeltem el mindig is, ha fiú unokám születne. - Hümmögtem, de még az is rekedtre sikerült. - Hallottam, hogy mindenki akkor érti meg a megérkezésedet, ha elolvassák azt a könyvet - félszemmel ránéztem. - Nem akarom elolvasni, főképp azért, ahogy te reagálsz a gyerekekre.
- Volt egy áruló, aki engem akart megölni, de először kínozni akart - felém fordította a fejét. - Először Jacksont támadta meg, aki miatta kómába került, utána Hoseok volt, akit, ha hagyom, akkor gépek tartották volna életben. De abban az Idősíkban te se akartad úgy látni a fiadat.
- Értem, valóban - bólintott.
- Wonho és a gyerekek maradtak életben, ahogyan a család is, de közölük heten meghaltak - remegő kezemre néztem, az ujjaim közt a cigi egyre kisebb lett. - Az áruló találkozót kért tőlem, amire én el is mentem, de Minzhu követett. Választás elé állított. Ha megölöm Minzhut, akkor nem robbantja fel a házat.
- Mi...? - Kwang elhaltan kérdezett vissza.
- Nem voltam képes megölni Minzhut. Sajnálom - lehajtottam a fejem, és már valóban folytak a könnyeim. - Nem voltam képes megmenteni mindenkit. Meghaltak miattam. - Mindkét kezemmel a hajamba túrtam, de a levegőmet szaggatottan fújtam ki. Fájt, nagyon fájt már a gondolata is, hogy mindenki abban a tűzben égett el. – Sajnálom! Őszintén sajnálom...
- Desmond - két kezet éreztem meg magam körül, ami miatt még jobban rám jött a sírás.

Kwang

Nem ismertem őt, megvetettem őt. De azokat a szavakat hallani a szájából, azt látni, ahogy a zokogás szélén áll, ami már ki is tőrt belőle... Szív szorító nézni azt, ahogy egy felnőtt férfi zokog azért, amiről ő nem is tehet.
Szemem sarkából láttam Sont és Jihot, mindketten a hajukba túrva elfordultak, de az arcukon folytak a könnyeik. Szemeimet lehunyva simogattam Desmond karját.