Destiny III - Százegyedik lélek végzete [✔]

Negyedik fejezet

Miattam volt. Én vagyok a hibás. Miattam történt. Miattam fogok mindenkit elveszteni magam mellől. Gyenge vagyok. Gyenge vagyok, hogy bárkit is megmenthessek. Túl gyenge!
  És még ezek a gondolatok voltak bennem, amikor kipattantak a szemeim. Hirtelen fogalmam se volt, hogy hol vagyok, de nem is érdekelt. Akadozva ugyan, de felültem az ágyban, mégis alig tudtam magamhoz térni valaki az ölembe ült, majd a vállaimnál fogva magához húzott.
 - Des - Wonho sírós hangjától alig tudtam megmozdulni. Kezeimet felemelve átkaroltam a derekát jobban húzva magamhoz.
 - Hoseok? - kérdeztem halkan, de ő nem válaszolt. - Mi van Hoseokkal?
 - Előbb nyugodj le, rendben?
 - Mégis, hogy nyugodjak le?!
 - Kérlek - elcsuklott a hangja, amitől még inkább elszégyelltem magam. - A kórházban vagyunk, ahogy Hoseok is. Elviszlek hozzá, de nyugodj meg.
 - Dönteni kell, igaz? - nem válaszolt, csak erősített a kezei szorításán.
 - Igen, dönteni...
Miután valahogyan lenyugtattam magam, Wonho a kezemet megfogva kihúzott a kórházi szobámból. Fellifteztünk a negyedikre, amiről nagyon jól tudtam, hogy melyik részleg. Intenzív.
  Alig kellett kilépni a liftből rögtön megpillantottam Kwangot, és Jihot egy szoba előtt ülni. Jiho előre bámult, Kwang a padlót. Léptekre felénk néztek, de mindkettőjüknek vörösek voltak a szemeik.
 - Des - nem tudtam Kwang szemeibe nézni. Melléjük érve az ablak felé fordítottam a tekintetem, és megláttam őt. A feje be volt kötve, több cső is kiállt a testéből, és még olyan műszerek, amikről azt se tudtam micsodák. - A gépek tartják életben. - Félszemmel Kwangra néztem, akinek a kezei remegtek.
- Én nem hozhatok felette döntést - éreztem, hogy mindhárman engem néznek. - Saját hibámból juttattam ide.
 - Desmond, ha kérhetem ne magadat hibáztasd. Te és Kwang vagytok az egyetlenek, akik eldönthetik ezt a kérdést. Egyedül ti - Jihora néztem, majd Kwangra, aki bólintott.
 - Én nem bírom nézni, hogy így szenved - suttogtam. - Nem bíráskodhatok az élet felett, de ő most csak szenved. - Egy kéz érintésére ledermedtem oldalra nézve. Kwang állt mellettem, viszont nem nézett rám, csak az ágyban fekvő fiát.
 - Én mondanám, hogy időt kérek, de igaza van Desmondnak - mondta halkan Kwang. Közelebb léptem az ablakhoz, és csak bámultam hófehér arcát, lecsukott szemeit, mégis nyugodtnak tűnt.
  Hallottam, hogy beszélnek valamit, de én már nem tudtam rájuk figyelni. Egyfolytában olyan emlékek ugrottak a szemeim elé, amikor Hoseok mosolygott. Mindig mosoly volt az ajkain, mindig vicceskedett, de ha kellett tudott szigorú lenni.
 - Uram - oldalra kaptam a fejem, és egy fehér köpenybe bújtatott férfi állt mellettem. - Az apuka már döntött, de még mondták, hogy kérjek öntől biztos választ. - Hátra néztem a vállam felett, mindhárman engem néztek, és bólintottak. - Tudom, hogy nehéz döntés - vissza néztem az orvosra, azonban ő Hoseokot nézte. - Orvos vagyok, de még nekem is döntenem kellett, hogy a feleségemet gépek tartsák életben, vagy engedjem el. - Szemeiben ugyan az a tekintet volt, mint amit én is éreztem.
 - Tudom jól, hogy az orvosok nem csoda tévők, ezzel tisztában vagyok - mély levegőt vettem, és kifújtam. - Kapcsolják le a gépekről. - Suttogtam. Az orvos aprót bólintott, és besétált a szobába. Ökölbe szorított kézzel néztem végig, ahogy a gépek dugójához sétál, de még az orvos keze is remegett. Kihúzta a dugóból a kábeleket, és a szívjelző gépen látszott, hogy még kettőt vert a szíve, majd egyenes lett, véglegesen.
  Mély levegőt vettem, és szaggatottan fújtam ki, majd hátra fordultam. Kwang a széken ült térdein könyökölve mindkét kezével a hajába túrt. Wonho közelebb sétált hozzám, és a kezemet felemelve átfektette a válla felett, majd átölelte a derekam hozzám bújva.
 - Nem lesz baj - suttogta, de a hangja elcsuklott. - Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz. - Nem válaszoltam neki, inkább hagytam, hogy ebben a hitben legyen. De még ha én nem is válaszolok neki, tudom jól, hogy ő is csak ebben a hitben akar lenni, de valójában tudja, hogy semmi se lesz már rendben. Semmi se lesz már a régi.
 - Jackson? - kérdeztem halkan.
 - Az orvosok minden látogatáskor azt mondják, hogy ne adjuk fel, de - Wonho sóhajtva erősített a kezein. - Hét éve kómába van, hét. Én már.. Én ezek után...
 - Ssh - mindkét kezemmel magamhoz húztam, és ekkor ki is tőrt belőle a zokogás. Keserves zokogását hallva könnybe lábadtak a szemeim. Az orvos kilépett a szobából, és bólintva elsétált mellettem.
 - Őszinte részvétem - nem válaszoltam, csak bólintottam.

~***~

Otthon a nappaliban ültünk, és senki se szólalt meg. Már mindenki tud a hírről, ahogyan Heejiék is, mivel ők még mindig nálam laknak. Még Heeji is szánakozva nézett engem, ami miatt ingerülten álltam fel a kanapéról és felsétáltam a lépcsőn. Hallottam, hogy valaki jön mögöttem, mégsem foglalkoztam vele. Egyenesen az irodámba sétáltam az ajtót szándékosan nyitva hagyva.
  Bew a kanapén feküdt, de amint beléptem felém nézett. Leültem a fejéhez, mire felállt és a fejét a combomra fektette lehunyva a szemeit. Nem csak én vagyok ki teljesen ezektől, még ő is. Hisz ő itthon volt, amikor Hoseokot lekapcsolták a gépekről, vagyis végig nézte, ahogy Hope teste porrá alakul.
 - Desmond - félszemmel a hang irányába néztem, de az ajtóban Hee és Juwon álltak. - Bejöhetünk? - Aprót bólintottam. Hee leült elém, addig Juwon becsukta az ajtót és leült a fia mellé. Hét év alatt valahogy kezdett egy kapocs kialakulni, de Hee még mindig haragszik az apjára. - H-hogy vagy?
 - Ne dadogj, nem fogok haragudni, ha a kedvemről kérdezel - elfordítottam róluk a tekintetem, és az ablakon bámultam, ahogy eső felhők gyülekeznek. - Őszinte leszek veletek. Kibaszottul szarul érzem magam. Egyre csak erősödik bennem, hogy legszívesebben fognám a gyerekeket, Wonhot és elmennék innen.
 - Desmond...
 - Nem kell a prédikációd, Juwon. Tisztába vagyok vele, hogy nem tehetem meg, nem is lennék ennyire önző. Csak Jackson a kórházban fekszik hét éve, kómában. Most meg Hoseok. Hoseokot lekapcsoltuk a gépekről. Ti hogyan éreznétek magatokat?
 - Elmenekülnék - motyogták mindketten, mire bólintottam.
 - Minél hamarabb meg kell találnom a többi negyvenkilenc könyvet, és végezni az Árulóval. Ha így folytatódik nem csak a család fog oda veszni - felálltam a kanapéról, és az asztalomhoz sétáltam. Ötvenedik könyvet a kezembe fogva lapozgattam, hátha megtalálom a Párizsban lévő könyvet.
 ~ Desmond - Első hangjára megállt a kezem a lapozásban. - Párizs, Newton utca 35. (Megj. szerk.: Kitalált utca.)
 - Miért?
 ~ Elegem van - ezen a szemöldökeim ráncoltam. ~ Elegem van, hogy ezt mind végig kell néznem, hogy neked át kell élned. Segíteni fogok a könyvek megtalálásában, de csak azokban, hogy melyik házban vannak. Várost már neked kell kitalálnod.
 - És a többiek? Ebbe beleegyeznek?
~ Mon, - Hatvankilencedik suttogására befeszültek az izmaim. ~ benned van a reményünk. Te vagy a Százegyedik lélek, a Százegyedik Destiny. Nem akarunk nyomást rád tenni, de már csak benned bízhatunk. Te olyan dolgokra jöttél rá, amire mi soha se gondoltunk. Neked sikerülni fog tudom. Tudjuk, hogy menni fog.
~ Dessi, véd meg a családod, és öld meg az Árulót - Századik hangjára Juwonra néztem.
 - Juwon.
 - Hm?
 - Szeretnék kérni tőled egy szívességet - hátra néztem rá a vállam felett, de ő értetlenül nézett rám.
 - Mit?
 - Önző kérés tőlem, de kellenek az embereid.
 - Mi?! - hitetlenkedett. - Most azt kéred, hogy áldozzam fel az én embereimet, hogy te megtaláld a könyveidet?!
 - Pontosan - nyitotta a száját, de be is csukta. - Pontosan ezt kérem tőled, és még valamit. - Máris kétkedve nézett rám. - Hívd fel a Magyarországi csoportod fejesét.
 - Úgy érted őt? - bólintottam.
 - Már alapból a maffiába született, és kell a segítsége, hogy megtalálhassam az Árulót. Kell az anyám segítsége.